Lettél nekem

Magány-törődötten múlt velem az idő,

talpam sebsre törte bezártság-cipőm,

míg lélektollamba folyt létezés-tintád,

s lettél vershangú szerelem-lírám.

Gyöngédséged nélkül fáztam a ki nem mondott,

mégis érzett vágyakat, míg ki nem bontott

elfogadott csonkaságomból kék szemed,

s lettél eddig csupán álmodott kezdet.

Úgy hervadtam, mint az ősszel múló kertek,

a belső öregedés magába festett,

észrevétlen a némaság lettem,

de te jöttél, és szóra bírtad csendem.

S lettél az élet, a keresett válasz

mire vártak az évek, lettél szárnyam,

és lettél a holnap, s szememben a fény,

lettél a hit, mely az úton elkísér.