Lépten nyomon

Nyíló erdővirág  most ez az este,

a láthatárkékség meg Isten szeme.
Csak a szótlanság szíve ami beste,
és én, ahogy merengve eltűnök benne.
Elbóbiskol a falombok légi hangja,
fent kikericcsé születnek csillagok,
alszik a bogárzünny apraja nagyja,
itt lent a gyásztól ébren csak én vagyok.
Felszakad bennem a csöndek légzése,
utakat keresek, hol megtalállak,
de mélyembe lát a könnyek mélysége,
a földi út már átadott Téged a halálnak,
Apám. Még tétován mozdulok, mennék,
mert hinnem kell, megőrzött az élet itt.
Én kislányszívvel őrizlek, mint a reményt,
hogy híddá építhessem feléd a semmit.