Papírfecskék
SzemélyesMagamba ásva
Alkonyi fényszegfűk puha illata
nyílik, lassan a láthatár szemébe
hunyódik a Nap, almapírja, mint tiara
díszesedik felhők bodros fejére.
Szellőbóbiták táncolnak a hullámok
haján, köröttem árnyékgalambok ülnek,
a csonkaság deleje most subát fon
merengésem vállán. Vágybölcsőbe süpped
a holnap teljességét kutató csend,
sorsom szívkamráiban ősi érzés
remeg…Ezredvérű ösztön keze fest
bennem felismerést, és lelkem méhén
megfogan egy tündér-arcú gondolat,
érezném már lét-morajod szívverését
dúdolni szívem alatt…Majd úgy hordozlak,
mint Jézus szolgája a tiszta hit kincsét,
mosollyal simítom valód angyalszárnyként
verdeső sóhaját, míg szeretetem
burkában megszületsz, s a hajnal rád néz,
ámulva a csodát, mit az élet teremtett.
Ahol nem látsz
Szél tépte lélekgally vagyok –
mert múlásod haldoklom –
a tegnap lámpása nekem arcod
világítja még…
De könnyű mosolyok szobrát
faragja körém a szalmaszálnyi
akarat-imát sírok neki
ezért a hála sóhaján – mily apró,
s mégis, anyai védelemmel
takarja valóságom szemét
tőled, mert nézheted törésed nyomait,
ott vagyok már csak
fájdalom-meztelen,
ahol többé nem látsz
Gúzsba kötve
Árnyék-ingét vetkezi merengés-éber
éjszakám, tejfényű homály nyitja
a virradat kapuját, némán issza
fel a színét hámlékony szeder-ébent.
Mozdulásom malomkereke mégsem
indul, meszesedett vázam roppan
csak, mint amikor hasadttá olvad
a jég, seb-meztelenre törik kérgem.
Külcsín-világ hollókarmát érzem,
hogy vájna szemével védtelenné vált
lét-mélyembe, remélve, éhének tán
új csemegét talál, jó pletyka-étket.
Sorsommá égett lélek-részeim
kitakart darabokban, szégyenné fájt
múlt is testem s húsom! Faljátok hát
közöny-szájjal, mi bennem könnyet lélegzik.
Epigrammák édesanyámnak
Őszi harmatfák lombjai alatt
alszod a megpihent sors álmát, de
lelked halhatatlan, mint felnyíló csend
mit pilláiról ébreszt a hajnal.
Szívdobbanásaimban ma is élsz,
földágyad paplana lecsurgó könnyem,
keresztem halálod emlék-könyve,
csillagfáklyákon örök gyászként égsz.
Hiányod gyertyája szüntelen lobog,
Holddá gyúl az éjszaka kanócán,
elvesztésed darócos valóság,
súlyát gyermekké árvulva hordom.
Újra születsz minden pirkadatban,
mint sírvirágaidban a tavasz,
köldökzsinórunk soha el nem szakad,
sóhajom őriz minden pillanatban.
Úgy látlak, akár ködön átizzó fényt,
homályosíthatatlanul, az enyészet
borostyána nem nőheti be emléked,
mosolyod simogat, mint májusi szél.
Nem múlón ragyogsz, mint pirkadati
Ég látómezején a kelő Nap,
a felejtés téged soha meg nem kap,
s e szeretet a fájban vigaszt tanít.
Gyermekként emlékezem
Zöldike hangja reppen ablakomba,
már érzem a havas tél friss illatát,
mikor szemem a múltból téged visszalát,
ahogy a honvágy nehezül paplanomra.
Mint fűsusogást, úgy hallom szavaid
anyám, pedig fehérbe csendesül ott kint
a város, arca, akár a betonra folyt liszt,
s én kis falunk táját festem hajnalig.
Jégcinkék ülnek a szürkület párkányán,
Karácsony angyal-léptén egyre közelebb
ér hozzám, ez szeretet-fájó gyötrelem.
Sötét lett, feloltom az idő lámpáját,
gyermekké zsugorodik bennem a felnőtt,
régi ünnepek szobájában sétálok,
az elmúltak valósága most rémálom
csupán. Az Ég csupa hódunna-felhő,
szűz-örömben szagolom hulló szépségét,
bátyám hóembert épít velem az estben,
míg odabent a kalácsot sütőbe teszed.
Magamban őrzöm e világ minden fényképét,
könnyemre mosolyog az otthon, az alkony
tévé-hangú duruzsolása, mikor a nap
végén fáradtságodnak az álom volt a pad,
előttem ma bánattól nedvesek e lapok...
Majd újra játszani hív az emlékezet,
kacagok csillagszórón fénylő perceket,
s képzelni sem tudok oly bús teleket,
hol családunk háza már az enyészet.
Most megint felnövök, rám némul az élet,
ölelésébe szelídíti lelkem a gyász,
a fenyőfa asztalánál te már nem vársz,
de szívem gyertyái léted áldva égnek.