Papírfecskék

Rőzseparázs-hajnalon borzong a nyár,

míg kiteríti fények patyolatát,
és a sok színpáva magasba száll,
 szél énekli felhőszívek égi szavát.
Harmatpettyek szentjánosbagara reppen,
a dombok lenge sóhaját itt is hallom,
s ahogy a fák lélegzése széjjel lebben,
addig a csenddé éppen enyémbe karol.
Mindenütt életillat, mezőmesék,
Isten ujjhegye kis szépeket rajzol,
felsúgnak a mosolygó fűpille-zenék,
csöpp örömek pozsgálnak a málna-arcon.
Olyan tiszta még minden, Földanya lelke,
most csupán a táj vérárama muzsikál.
Én beleernyedek a pitypang-percbe,
hol csak a pirkadat szívverése hullik rám.

Pipaparázs csupán a közelgő este,
a pára selyemfoszlányai arcomon...
A szívemre ült némaság oly beste,
mint holdárnyék az éjjeli partokon.
Elhalkult a patak szívmoraja is,
bennem csak egy kislány válla rázkódik,
világában már örök hiányod lakik,
Apám. A Tiéd épp csillagot álmodik,
hogy aztán szembogarukról hozzám láthass,
és derengésük szelíd Isten-ujjhegyén
simíthasd mosollyá gyászát a kislánynak.
De tudod Apu, a fájdalom túl nehéz...
Krisztus-stigma minden mélyült csöndemen,
kis hóvirág-könnyek nyílnak szememben,
a sosem voltat, sosem lehetet ölelem,
és kereszt-halált halok a perceken.

Kérdezném Istent, ebben a remegés

Kívánat...csak egy levegővételre 
- a létezésed...Mint az apró pihék,
borzongok, reszketek szavaid
ujja alatt...s a beismeréstől
- hogyan érintesz...
Rándul a vágyak gyomra, de nem csak
a test kiált...nem csak az ölelésben
halált akarom...Most, csupán szemedbe
halnék szememmel...Beléd csitulnék,
hogy érezd, amit én sem ezelőtt, 
a dobogások remegését, hogyan
bújnak tenyered alá, szerelemmel.

Belém fogytak az álmok...De valahogy jó így. Nem adlak fel. Azt talán nem.
Csupán a saját utam járom. Ha a Tiéd felém vezet, találkozunk, tudom.