Papírfecskék
SzemélyesHófehér
Pitypang-szép hull a hajnal gyertya fényű arcán,
fűszálak ujjhegyén zúzmarapille ül,
míg az Ég november-lelke szétterül,
tejhabcsipkét kötve minden bokron és fán.
Most a falu szívverése, mint gyermek-óhaj,
a patak suttogója kövekre csendesül,
néhány vadliba felette csak átrepül,
de bennem a felhők angyalszava megdobban.
Csupa kéményszuszogás az utca szerte,
a függönyszempillák alatt Advent-álmok,
Fiam mosolyában Isten előtt állok,
s érzem, kézen fog Lányom apró Áldás-keze.
Szembogarukon négy kis parázs világol,
amíg perceinket mind ünneppé szülik,
és minden valaha fázásom messze űzik,
szeretetük hófehér mécs, Karácsony-világom.
Épp elég
Szénpor-lelkét kitárja most az este,
Néha nem
Már itt érződik az őszi sejtelem,
s ahogy a párapillék úsznak szememben,
valami megmozdul, mint pattanó lakat,
odabent...A papír, mint Anyám, úgy barát,
figyelme felém hófehéren tiszta,
míg hallgatja a nő, a gyermek szavát,
és szív-aktot rajzol belőlük a tinta.
Néha nem is vágyom mást, csak ezt a csendet,
ahogy messzi lombmorajlássá lesz a világ,
levetve a sors-muszájt, porhüvely-terhet,
az ember bennem e szabadságért kiált.
Néha nem vágyom se szenvedélyt, se szerelmet,
csupán ezt a líra-bölcsőjű magányt,
hol a csillagok közellé lehetnek,
és látok életté válni megannyi bent-halált.
Apám itt jár
Gyolcs-csipkék csupán a reggeli felhők,
Válaszok nélkül
Kék damaszt fent a menny, július meg lángol,
de én befelé látva, Hozzád csendesedem,
miközben csókod hiánya ég a számon.
Szelíd gyertyalobogás vagyok, most megremegem
sóhajod ujjhegy-érintését bőrömön,
s a csodát, amit e szerelem él bennem,
- Veled. Néha félek túl látni e gyönyörön,
mert nem tudom, lehet-e ily pőrén szeretnem.
Már lélegzésemmé olvadtál, oly régen,
ragyogássá csak Tőled tudok válni,
s Benned lehetek csak szabadság, egészen,
látsz, s én csak így tudok hazatérni, és szállni.
Már térdre hullnak előtted mind a szavak,
csak pihegnek a Férfi szépségét merengve,
a távolság is kéz a kézben halad,
utat nem találva, s talán nem is keresve.
Míg minden pillanatban Érted szomjazom,
a múlt és jelen súlyát vállamon hordozom,
- kitárt karral vár Rád az eljövő holnapom.
Te vagy a viharom, békém és otthonom.
Sorsunk valóságát fájva könnyparázs vagyok,
s ha kérdezek, Téged rajzol elém Isten,
Téged súgnak csupán a szívveréshangok,
ha válaszok nélkül maradok itt benn.