Papírfecskék

Mint naplementét hord a dagály, s nyomán

kagylókat rak a part tenyerébe, a gyász

lelkemre billogozta hagyaték-porát.

Magzattá gömbölyödve szorítom a fájt,

lába alá tiport az emlékező csend…

Többé nem lel határt könnyeim magmája,

a menekvés sovány alamizsnája nem kell…

Kanócra lobban gyötrelmem halk lángja,

feldúlt gondolatként kószál bennem a múlt,

hazahívó ölelésed magánnyá fázta

az idő, összeért évekből gyertyát gyújt

szívem ólom-láncolt sóhajának árnya.

Részemként lüktet hiányod, míg mosolyod

kötelékén kapaszkodom átélt órák

hamvára…Látom szelíden ráncolt homlokod,

midőn fedte botlásaim, s most tócsát

sírnak közelt játszó, távollá hullott

képeink. Bánat-fénylő íriszemről

csordul az ölelnélek kínja, már csak kullog

vénámban a lét, s egyszerre kilincset tör

mélyembe a magára hagyott, csupasz

gyermek lénye…örökül maradt morzsákban

koldulom a kongó mából az utat

mi hozzád visz édesanyám, hisz oly árva

minden lélegzet nélküled! Csak nézem

virrasztó mécseim arcát, egyetlen

mankóm enyészhetetlen valód réve,

mely belőled gyökerezett sejtembe.

  
 
Őszi harmatfák lombjai alatt 
alszod a megpihent sors álmát, de 
lelked halhatatlan, mint felnyíló csend   
mit pilláiról ébreszt a hajnal.
 
 
Szívdobbanásaimban ma is élsz, 
földágyad paplana lecsurgó könnyem, 
keresztem halálod emlék-könyve,   
csillagfáklyákon örök gyászként égsz.
 
 
Hiányod gyertyája szüntelen lobog, 
Holddá gyúl az éjszaka kanócán, 
elvesztésed darócos valóság, 
súlyát gyermekké árvulva hordom.
 
Újra születsz minden pirkadatban, 
mint sírvirágaidban a tavasz, 
köldökzsinórunk soha el nem szakad,   
sóhajom őriz minden pillanatban.
 
 
Úgy látlak, akár ködön átizzó fényt, 
homályosíthatatlanul, az enyészet 
borostyána nem nőheti be emléked,   
mosolyod simogat, mint májusi szél.
 
 
Nem múlón ragyogsz, mint pirkadati 
Ég látómezején a kelő Nap, 
a felejtés téged soha meg nem kap, 
s e szeretet a fájban vigaszt tanít.

  
Tél-ízű ködöt szitál az ősz, nyirkos,
szürke az alkony színvászna, léptem
súlyával halott leveleket tiprok,
míg a temetőkapuhoz érek.
Hold-magány sem ül most az Égen, fényt
elém csak a gyertyaderengésű éj
 
ad. A bokrok alatt szél macskája
nyávog, de bennem megbékél a csend,
szeretetem szobájában itt talállak
titeket. Zúzmara-csillogást fest
a vénülő november, mintha könnyem
opálja áztatná össze a földet...
 
 
Fagypillás sírkövek közt beszél a múlt,
emlékek lélegeznek dérfödte
álmokban, míg sok fázó ág avart hull.
Létezésetek itt van, szív-közel,
hisz benne vagytok akácos nyarakban,
minden fűszagún sarjadó tavaszban.
 
Lombok hűs árnya, ha betakar, mikor
július forró utcáit járom,
tudom, hogy ti öleltek engem titkon.
Rügy-virulásban mosolyotok látom,
az est nyugalmán sóhajotok hallom,
a fuvallommal simítjátok arcom.
 
Májusi esőn szivárványt érleltek,
felhők szárnyán lelketek darvai
szállnak, rónává festve a kék eget.
Közös sorsunk gyász-évszakú halmain
így virágzik a körforgás öröksége,
bennetek bont szirmot az örök élet.

Hant-sötétben fekszik már a porhüvely,
a földi láncok mind lehullattak,
de szemszépüktől csillog a Hold tükre,
lélektüzeik ki nem hunyhatnak.

Fűsarjadó tavaszban virágoznak,
hó-álomból rügyező fák ágán,
ne hidd, hogy csak gyertyaként pislákolnak,
mit a szív gyújt az emlékezés gyászán!

Sors-testük koporsóágyban alszik,
sírkövek könny- mosta tornáca alatt,
de létük a körforgásban lakik.

Fényüktől mosolyognak a nyarak,
hangjuk a kalász-suttogásban hallik,
így szárnyalnak az örök szél-darvak.