Steel• 2012. november 15. 08:36
Megálltnak érzem az időt,
ablakomon besétál azesőszagú ősz, mintha szívem lenne a síró Földanya...S részeimind, kik a csendnekadták hangjukat. Temetőm van nekem is.A hantokhoz elmegyekminden nap, önmagamvagyok gyertya a köveken,e fájdalom mindiglélegzik, de sosem láthatón.Ma is leülök hozzátok, kicsit tovább talán,mint a tegnapon,kezetek kezemben továbbfogom. Szürke, szomorúez a novemberi perc, de mikor a múltat ölelem- veletek - felmosolyoglelkemben a Nap, mertélők vagytok, a fények itt bent.
Steel• 2012. október 30. 07:18
Mint befúródott szilánk
a bőr alatt, úgy fájsz...s közben így ér ela bizonyosság, voltál,igen voltál, és egyvoltam a testeddel,a dobbanásaiddalhajdanán. Most,a memóriában visszajátszott múlt,légüres képtár.Ennyi maradt. Sírlak,üvöltelek a csendben,amit senki sem hall.Szétzúznám a világot...Fojt a könny, a gyász,a nem változtatható...De csak lerogyni vanerőm a halál előtt...a zokogástól alig lélegzem,és tudom sosem múlszel...Az arcod, a mosolyod,szívverésed hangja,minden ami Te, jelenvan, az anyaa gyermekben idebent.
Steel• 2012. október 26. 06:57
Bíborszépét már szórja szét az ősz, fáradt
arccal, nyakborzongva kelnek a hajnalok,gesztenyék csipkéje rozsdásra száradt,est ásít rám, de én ébren ballagok.Nézem, gyertyákat gyújt az alkonyi Nap,mézes sárgán lobognak a levelek,porhanyós szél lángszerű hajukba kap.Nincs még mindenszentek, mégis mécsfénybenpulzál a csend, az enyém, és a hantok,miket szívem alatt őrzök az énben,hozzám szólnak. Könnykrizantémból rakokrájuk sziromkoszorút, ma vállamattöri a halál keresztje. Csak lennéka némaság, hol pihennek! Általadis csonka vagyok, hiába élsz emlék,a te életed nem adhat érintéstnekem...Csupán látni engeded magad,így kínál a sors némi kártérítést?A gyásznak csak szeretet s hiány marad.Gyertyák az őszben, sugárszínű lombok,itt bent minden nap egy halottak napja,nekem. Gyermeki szívem amíg dobog,a fájdalom hangját sajátként hallja.
Steel• 2012. október 2. 14:14
Kicsit táncol velem a szél, de lekér
karjáról a múlt, lám derekamon már
a halál keze, arca tőlem ledér.Ebben az ütemben csak megadás vár,erőtlen hagyom, lépteim vezesse,kicsit sem botlom, ismerős a zene.Nem tiltom, szemem a könnyet szeresse,míg hozzám simul a fájdalom teste.Báli ruháját rám adta a hiány,és kicsit sem szűk, olyan nekem szabott,de a gyásznak már rég nem is kell nyitány,ritmusa bennem évek óta adott.Kicsit elsimulok a csend ujjain,torkomra fonódnak, de én engedem,miközben fény játszik az est húrjain,s a mindentbírást végre levetem.Egy kicsit elveszek a veszteségben,ahogy egymásban vesznek a csillagok,bánat vagyok emberi gyengeségben,bennemélésedről hitet ringatok - anyám.
Steel• 2012. szeptember 23. 16:53
Alkony ül szívemre, merengve nézem
a rőzsékké kazlazott nyarat, hogyan
ég falevéltestben az őszbe. Fényem
bús gyertyalángként emlékezni lobban,
és hogy élni kell, nagyon szúrón dobban...
Önként hántom le felszínkemény kérgem,
velem van a hiány, a te hiányod
anya. Hallom, ahogy nevem kiáltod,
mégis, tudod sokszor zuhanva félek,
elfelejtem a már elnémult hangot!
Könnyekből emeltem keresztet a régnek,
ahol öledben mosolygyermek vagyok,
aki nélküledévekkel hantot kapott.
A napok újra és újra megmérnek,
hogy a csak lélekben vagy itt fájdalmát
meddig bírom, meddig bírom látszatát
a körforgásban való erős hitnek?
Velem van arcod minden lélegzetben,
és velem van az érzés, a mégsincsen.
Inkább lennék melletted a végtelenben
sokszor! Mert velem van, velem van itt bent
a halál, engem is öl mély sebekben,
anyu velem van amit hat éve adott,
hogy minden ami velem van veled-halott.
