Papírfecskék

Gyász
Steel•  2014. augusztus 7. 10:16

Harangzúgás

Kápolnák igaz csöndje borul most körém,

tegnapok visszhangja a szívdobogás,

sebek szakadnak az emlékek tőrén,

e fájdalomérzés, mint az ősrobbanás...

Tizennyolc esztendő...öregszik a föld,

koszorúk emelnek reá angyal-kört,


s a könnyhullások gyújtanak tiszta

fényű mécseket Teérted, nagymamám.

Gyászol a papír, és gyászol a tinta,

belül a gyermek örök kis unokád,

az egyszer volt ajtóit nyitogatva,

közös perceink élni hívogatja.


Úgy üt meg múlásod, oly erővel áthat!

Olyan sarokba kuporgós zokogás

itt mélyen, mit kívül senki nem láthat...

Arcom bánatsápadt, gyertyalobogás.

Szemem árkaiban hiányod térdepel,

mert e világból ölelni nem érlek el.



(Nagymamám halálának 18.évfordulójára) 


Steel•  2013. október 30. 11:12

Életet köszöntve

Lélegzéshalkan beszélnek a sírok,

olyan tiszta csöndruhát vett a temető,

a kanócok félyselyme puhán lebbenő,

ujjhegynyi érintések a virágszirmok.


Langyos és könnyű az ősznek sóhaja,

a halottak napja mégis keresztnehéz,

míg az ember az enyészéssel szembenéz.

Ahogy érzések születni lobbannak,


a sok pöttymécses lesz könnyek forrósága,

s a dobbanások bent imákat mondanak.

Holnapra majd viaszhantokká porlanak

a láng emelt glóriák, hisz mohósága


az időnek meg nem áll. De most még itt

ragyognak mind az emlékcsillagok, szívből

gyúlt szépei a fájdalomnak, a nincsből

tán így tanít valamit találni a hit.


Ünnepelhetünk, hisz miénk a közös múlt,

megannyi szeretet kapott pillanat,

nem csupán a hiány ami itt maradt,

legyen gyertya, mit az életköszöntés gyújt. 






Steel•  2013. október 29. 08:41

Örök részeink

Ma vérzik az esti Ég, a finom őszi

nyirkosság is alig halványítja el,

foszlóvá e pírt csak árnyak keze szövi.

Gyertyahalk sóhajok lobbannak itt fel,

amíg halottak napjára öltöznek

a sírok, és a szavak helyett csupán

csendek beszélnek. Emlékek kötöznek

frissé nyílt gyászsebeket, a nincsutcán

percekig egyedül fáznak az emberek.

Ölelésért fáj a bent, pillanatnyi

tényleg közelért, mint a lombok, remegnek

hiányt a szívek. Jó volna egy falatnyi

tegnap a jelennek, ha a hit nem csak

mankó volna ilyenkor, melybe félőn

kapaszkodik sok lélek. Könnyként csillognak

a fénylő halmok, pedig az elmentek élők

mind, lent a földsötétben nem ők fekszenek.

Mélyeinkben, hol égnek érzésmécseink,

tudnunk kell, a múlás csalfa eretnek,

hiszen szeretteink örök részeink.





Steel•  2013. október 25. 09:47

Égnek...



Mézeskalácsra barnultak a földek,
az októberi dér rajtuk cukormáz
-fehér. Csipkéi alatt a hantcsöndek,
tenyerükön a viasszá csurgó láng
egy-egy el nem ölelhető ölelésért
könnycsepp. Temetői csillagok a gyertyák,
a krizantém illatú ősz szentélyét
mint kis angyalglóriák, beragyogják.
Égnek a mécsek, és égnek a szemek,
szívveréshangon ringatva emlékeket,
s közben a bánatba sötétlő percek
gyásszal vívott időharcokról mesélnek.
Megannyi sóhaj, emberek, remények,
mindnek vállán keresztsúlyú elvesztések.
Akár szélérintés sápadt levélnek,
a maradtak és mentek közti messzeségek
most úgy égnek remegve az arcokon.
A nincs és nem lesz már fájdalomláva,
hisz életmeleget nem szít a halotton
a szeretet, hiába fényeinek száza.

Steel•  2013. október 24. 13:06

Novemberben

Csend van. Csak a dérpihék szinte nesztelen

rezzenését hallani a léptek alatt,

most a szélhangok is olyan bánathalkak.

Ezernyi szempár a gyásztól lesz meztelen,

amíg a sírhideg közeléhez elér,

s ujjreszketőn gyújt neki mécsmeleget.

Emlékek élesztenek fénytesteket,

egymásba kulcsolva a szeretet kezét,

amikor a távozottakért nyúlnak.

Ma minden szívverés a megpihenteké,

itt a temetőzugok cseppnyi rejtekén,

hol a kimondatlanságok könnyé fúlnak.

November virradt, a föld zimankó-teles,

mégsem a bőr fázik, s nem az évszak frissén,

csontig a lélek borzong a régen nincsért...

Mert van, akik nélkül többé nem teljes.

Szavak nélkül ordít a hiány, a hantok

békéje csupán odabentre ölelés,

hol a múlt és maradt a hittel összenéz,

miközben játszanak a gyertyalánglantok.