Papírfecskék
GyászHarangzúgás
Kápolnák igaz csöndje borul most körém,
s a könnyhullások gyújtanak tisztafényű mécseket Teérted, nagymamám.Gyászol a papír, és gyászol a tinta,belül a gyermek örök kis unokád,az egyszer volt ajtóit nyitogatva,közös perceink élni hívogatja.
Úgy üt meg múlásod, oly erővel áthat!Olyan sarokba kuporgós zokogásitt mélyen, mit kívül senki nem láthat...Arcom bánatsápadt, gyertyalobogás.Szemem árkaiban hiányod térdepel,mert e világból ölelni nem érlek el.
(Nagymamám halálának 18.évfordulójára)
Életet köszöntve
Lélegzéshalkan beszélnek a sírok,
Langyos és könnyű az ősznek sóhaja,a halottak napja mégis keresztnehéz,míg az ember az enyészéssel szembenéz.Ahogy érzések születni lobbannak,
a sok pöttymécses lesz könnyek forrósága,s a dobbanások bent imákat mondanak.Holnapra majd viaszhantokká porlanaka láng emelt glóriák, hisz mohósága
az időnek meg nem áll. De most még ittragyognak mind az emlékcsillagok, szívbőlgyúlt szépei a fájdalomnak, a nincsbőltán így tanít valamit találni a hit.
Ünnepelhetünk, hisz miénk a közös múlt,megannyi szeretet kapott pillanat,nem csupán a hiány ami itt maradt,legyen gyertya, mit az életköszöntés gyújt.
Örök részeink
Ma vérzik az esti Ég, a finom őszi
Égnek...
Mézeskalácsra barnultak a földek,
az októberi dér rajtuk cukormáz
-fehér. Csipkéi alatt a hantcsöndek,
tenyerükön a viasszá csurgó láng
egy-egy el nem ölelhető ölelésért
könnycsepp. Temetői csillagok a gyertyák,
a krizantém illatú ősz szentélyét
mint kis angyalglóriák, beragyogják.
Égnek a mécsek, és égnek a szemek,
szívveréshangon ringatva emlékeket,
s közben a bánatba sötétlő percek
gyásszal vívott időharcokról mesélnek.
Megannyi sóhaj, emberek, remények,
mindnek vállán keresztsúlyú elvesztések.
Akár szélérintés sápadt levélnek,
a maradtak és mentek közti messzeségek
most úgy égnek remegve az arcokon.
A nincs és nem lesz már fájdalomláva,
hisz életmeleget nem szít a halotton
a szeretet, hiába fényeinek száza.
Novemberben
Csend van. Csak a dérpihék szinte nesztelen