Papírfecskék
GyászCsak egy gyertyalobbanásnyit
Alkonyodik az idő, a pillanat,
olyan hirtelen hasadva gyászba,
ahogy hajnalködök fénybe illannak.
Roncsok között ifjúságok álma,
vérárnyék tapad a döbbenetre,
mig gyermekéhez hal a szülősziv,
neki ráfagy sorsa a könnyderekre.
Mennyi lélek, ki csillagnak öltözik
most, temetők vállára száll, mint a galamb,
s helyet foglal angyalok Olümposzán.
Lesznek szellő és mag, hozva az új tavaszt,
és itt ma a világ egy imára megáll.
Gyúlnak a fájdalom-mécsek, szerte. Mind
a sok életért, mely emlékké pihen meg,
összeérnek a kezek, csak egy csöndnyit,
s a gyertyalobbanásban Isten is letérdel.
( a veronai buszbaleset áldozatainak emlékére )
Fény-idők alkonyatán
Emlékszem a régi őszökre. Halkan
olvasták az esőkrónikát, közben
a csend úgy nyílt szobámban, mint a hóvirág.
Anyám szívverése enyémen volt paplan,
s egymást gondozva nőttünk a földben,
míg köröttünk gyomtermő lett a világ.
A dombok löttyent kis mokkafoltok
voltak, és október csak egy gyertyasugár
a pirkadat lebbenő csipke-álmán.
Akkor szívére szakadtak mind a gondok,
s Ő már nem bírta állni sorsuk súlyát...
Talán az élet is korbács volt már hátán.
Akkor csillagpárkák hajoltak le hozzá.
Isten leemelte válláról a sok
golgotát, és homlokára csókolta
az alkonyok nyugalmát. Azon az órán
a fényidőkből nekem csak viaszok
maradtak itt. Szépeik ellobogtak,
mialatt Anyám tenyerükre vették
a felhők, és a messze távozó fecskék.
Bár mosolya mécses bennem a könnyeken,
de az Ő naplementéje Krisztus pecsét
lett...elmém őrzi hófehér kis kezét,
ahogy aludt, mig én a halált öleltem meg.
Csend-ballagó
Fagyharmatot szitál december.
Pribék
Olyan szederjes az este,
kis mustármagok mind
a falevelek.
Feketül a fények teste,
könnybluest írnak itt
a szélhangjegyek...
Emlékek vérpadján
állok,
hideg a mécses-sugár
a hanton
- halálfájdalmat fázok -
mint dallam a lanton,
ahogy a húr lelke
megszakad.
Érzem, ott vagyok
Veled a föld alatt,
Anyám.
Szívgyengülve sírom
búcsútlanságunk izét...
Ez a gyász nekem
szenteletlen koporsóm,
a pribék.
Ma fáj...
Ma fáj az ősz, gyertyaszál-gyúlása fentsok gyönge napkelte-sugárnak, és a csönd,mely oly hideg, néma-szenvtelen, mint a föld,miben emlékporrá váltál ott lent,a hant alatt, Anyám. Ma fáj az estekmúltba hűlt anyaillata, a meleg,mellyel az otthonérzés szíven lehelt...Ma úgy fájnak bennem az értésrendek,a napok nélküled-igazait aligbírom gyermekvállal az úton vinni...Ma fáj, hogy elég kell legyen azt hinni,elérek még a találkozáspartig,Hozzád, egyszer. Ma fáj, hogy perccé múltál,amit az idő hullámverése mosna el, torkomat könnygócokkal fojtva,hogy a felnőtt mellől fényképre fakultál.