Júliusi korán

Csipketüzek most messzi fások lombjai,
ahogy a fényidő rájuk pirulja
bágyadó szépségét, majd tetők válldombjain
kibomlik mézhaja, és kivirulnak


mind a rózsák arcszínei. Füvesek
párát nyelő susogása szélbe lebben,
itt egyetlen ablakszem sem üveges,
bennük úgy tükröződik a Nap szeme,


emberin, Élve...Más ez itt, mint egykori
hajlékom, a városközeg, hol egykedvűn
kéltek a hajnali órák. Egy polcnyi
emlék, ennyi maradt, hideg-egyszerű


érintéseiből szívem kis fiókos
asztalában. Sóhajom, akár a pille
léggömb, száll e gyönyörű honbirtokon,
s én sem vagyok több, mint madártoll-pihe.


De jó így, súlyok nélkül ébredezni
a csöndből, nagyot szippantani záport
illatozó földből, tisztát lélegezni
a vidék adta, természetes tájból.