Jégmúlás

Az idő karosszékéből kinyújtózik 
a perc, szétcsurognak a hajnalmályvák,
csillagok aranyág-pillája lehunyódik.
Szívveréseimen kis virradat-párák,
ahogy megszeppent pillanattá szelídítesz.
- A mennyboltkék rám zuhan, s eltakar,
íriszedbe nyalábolva csendesítesz,
majd felzubogtatsz, megmutatva magad.
Lélektől lélekig lehel az érzés,
opálgubómból rügyként bújik a vágy,
tenyeredbe teszi a nő lepke-létét,
s jégbarkáimra rácsókol a nyár.
Mintha pacsirták dalolnának bennem,
úgy válsz gyönyörű visszhanggá súgó száddal,
májust sarjul a föld-alvó szerelem,
és az élet-univerzumába szárnyal.