Így Élsz

Felpirkad lassan a május, figyelem

amint a gyertyaidő könnyviaszt hagy.

Majd mosolyrózsáid nyilnak szivemen,

és homlokon lehel, hogy közelség vagy.

Emlékorgonák bimbóznak most bennem,

illatukból érintenek régeink,

mig az Anyák napja lepkeként reppen

felém, szárnyszinein közös szépeink...

Bár hantszótlanná pihent sorsod útja,

mégis, a tavasz-záporok molljában

minden esőhang a Tiédet súgja...

Kivirágzol berkek fehér lombjában,

oly tisztán, mintha magad volnál az Élet,

melybe földmező és magálma ébred.

Ha fájdalomsebbe szakad a gyermek,

s a hiány térde gyöngén megremeg,

a múlás érzésalkonyából felemelsz...

Ősz-zsongások elevenednek elém,

szélduruzsolón, halkan számra nevetsz,

a Nap-langy kezedből simitó tenyér.

Már értem, szereteted légzésemként

itt maradt, hisz egy Édesanya örök,

nem lehet sosem hideg enyészésé,

mert összeérnek a pillanatkörök,

hol együtt nőttünk egymásnak csendjébe.

Igen, igy vagy, itt vagy, mindig csak Élőn,

akár lélek-kápolnában igaz Isten,

fényvirág sarjadás hajnalok kertjében.