Hozzád emlékezem...

Havak szőlőjét csipegeti a lég,

fehér-tiszta nyugalom lett a város,

előttem most mégis kis falum a kép.

Az emlékezés szeme otthonra lát,

nézem téli vasárnapok reggelét,

mikor már ebédhez főztünk te meg én,

anyám. Vödörben halomra rakott fát,

mivel a nagy kazán gyomrát etettük,

s ő meleggel hálálta meg nekünk.

A kezed gyúrta zserbó oly messze tűnt,

csokimáz-kent arcomon, hogy nevettünk!

Szív-fakadta mosolyod ma is látom...

Évek sírboltja fedi a vágyott rég

megpihent korszakát, én mégis várom,

felnövésem földjére vigyen az álom,

hol a csöndes utcán csupán a szél lép,

talpa alatt kis hóbucka a lábnyom.

Szobánk szeretet-falai közt halkan

duruzsolt az esti műsor, míg lágyan

el nem szenderedtél, légzésed váram

volt, hisz hallgatva biztonságban laktam.

Visszanéznek bennem a lélek-őrzött

napok, hozzád képzeli létem a fáj,

bár tudom, hogy mára szerteszéledt nyáj

a múlt béke-szépe, semmi sem örök...

Csak összetartozásmécsünk, ami ég,

nincs mi kioltaná szeretlek-lángom,

gyermekedben élsz, mint halhatatlan fény.

(Megjegyzés : tükrözött keretes-szonett.)