Hol az Isten?

Már látszanak az alkonylevendulák,
lebbenőn, akár könnyű selyemruhák.
Halkulóvá lesz a gépzajos világ,
az égsugarak nehezülő pillák.
Szívverés-neszek maradnak csak az éjnek,
mint szavak nélküli imádság-képek.
Az ember hittel festené fehérre
napjai templomfalát, mit sebvérbe

áztatott rég a sok bánás és vesztés,
s az álmát papírsárkánnyá eresztés...
Mindig csak a vád marad, s az alku,
s a hamuban sült holnap a vállán, mint batyu.
Örök kérdező, fel nem növő látás,
a remény körme alatt kétség-szálkás
valóságtudat. Mert nem tudja hol van
kiből a teremtés univerzummá lobbant,

hol a Föld-szülő, a rétből virág-növő,
a felhőfoszlókból csipke-érzést szövő....
Így gyertyacsonkaságot vállal magára,
míg tekint csillagok ős-barlangrajzára.
Pedig ott az Atya minden apró rögben,
mi a csöndet őrzi kövekben és földben.
Isten ott lakik, ahol a könnycsepp-tisztulás,
hol a láthatárkékben a hajnalvirulás.

Ott van Isten a galambreppenésben,
s minden közénk érkező gyermek-fényben.
Ha nem látod az Istent, befelé hunyd szemed!
hallgasd a patakhullámzón finom szelet!
Tekints a még magzat-lelkek arcára,
s a decemberek téllel lehelt havára.
Nézd a barkaszirmok pillangó-szárnyát,
és a napsugarak örök színházát!
Mert az Isten minden lélegzetnyi szépben
megérint az élet szeretetével.