Hazavágyom…

 

Emlékek mezsgyéin virraszt

létem csendje, vágyak rügye

pislákol még lelkem szikkadt

gyepén, míg holt évek tüze

gyúl magányom sivatagán,

szomjasan kortyolom a múlt

tavát. Kisfalum csillag-arcát

látom éjem merengésbe hunyt

homlokán, zöld lazúrral öntött

házunk kapujában mosolyog

édesanyám. Ősz esték ködös

leheletén fénylőn lobogott

angyal mívű, csodás kacaja.

Szavak füzérét ringattuk

a szeretet lombjába takarva,

ölelése hajnal-illatú

selymét ma is tisztán érzem még,

tenyerének szelíd ráncait,

mint csitította könnyem. A szél

otthon melegű szárnyait

köröttünk, amíg kis kertünk

öntöztük az alkony sátra

alatt, fölénk sóhajként terült

az Égről tengernyi mécs fátyla.

Most, sorsom szirtjein fáradt

percként simítom a képek

idő csipkézte lapját, bánat

marja ujjam, szinte éget…

Hazavágyom, oda, hol tiszta

volt a hit kútja, a holnap vizét

nem szennyezte enyészet-tinta,

mert hallgattam dobogó szívét.