Hat év - csak emlékekkel

Mozaikdarab a testembe szorult 
lélek, és annak is törött. Most, mikor

fekete némaság ül a városon,

megadja magát a kínnak, térdre borul,

hisz a könnyeknek ezúttal nem kell szigor.

Egy illat, egy ölelés csak úgy átoson

rajta, felzokog a csend mit senki sem hall.

Mintha századok óta temette volna

el azt, ki életét adta, a szívvel

ringató anyát. De a fájdalomba hal 

ma is nap mint nap, a gyász sírmélybe vonja,

míg a látszatoknak nagy erőt mímel.

Nézem ezt a széthullot ént, ismerem,

tudom, a sebekből gyűjti csak erejét,

miközben a hajnalokkal építi fel

romokká valósult önmagát. Színtelen

tekint a múlt felé, a hiány delejét

részeként érzi. Éles árnyékokra lel

tükörbe révedő tekintetén, hol

hat év rohant el a szeretett nélkül,

hol a bánat kiabált titkon szemében.

A percek asztalára képeket tol

érinteni vágyó keze, de végül

realitásba enyészik reménye.

Oly csekély a szépek súlya zsebében,

ha csak nyomokban ölelhet édesanyát,

fotóvá és sóhajjá rögzült emlékben,

míg nem hoznak neki is az évek halált.