Ha majd alkony jön...

Kucorgó napfényben fázó táj, vézna

Hold döcög a fenti síkságra, testem

pólusaiba fúr a hideg, velem

lúdbőrzik a csend, mert valahogy fél ma.

Ködbe vibrált lámpasugarak alatt

nézem félhomály-derengte alakod,

a szememnek láthatatlan ablakot

kitárulni várom, szűkek a falak...

Szívdübörgésem mellkasomba bújik,

sokat bántott gyermek - még mindig halkan

várja, a szeretet marad vagy múlik...

Ha majd időm java őszülni ballag,

benned égek még? Vagy már csak a csúf nincs

lesz, ki esti némaságomba kacag?

Látlak - e még íriszembe ébredni,

ha majd eljön az alkony, s színeket

felhősűrű éjszakába lélegzi?

Ajkamnak adod - e még az ízeket,

melyekben cseppig szerelmet érezni?

Vagy már feledésem lepi szívedet?

Oly szép ez a most, gyöngédséggel kószál

rajtam tekinteted, akár májusi

Égbolt, fénytükrén át árnyék sem úszik,

ó, írisz-kéked tisztább minden tónál!

Ha majd alkony jön, én öröknek kérem

tüzét az együtt virágzó nyárnak,

és ha az évek hídján túl, a válasz

te leszel, ha majd alkony jön sem félek.