Gyermekként emlékezem

Zöldike hangja reppen ablakomba,
már érzem a havas tél friss illatát,
mikor szemem a múltból téged visszalát,
ahogy a honvágy nehezül paplanomra.

Mint fűsusogást, úgy hallom szavaid
anyám, pedig fehérbe csendesül ott kint
a város, arca, akár a betonra folyt liszt,
s én kis falunk táját festem hajnalig.

Jégcinkék ülnek a szürkület párkányán,
Karácsony angyal-léptén egyre közelebb
ér hozzám, ez szeretet-fájó gyötrelem.
Sötét lett, feloltom az idő lámpáját,

gyermekké zsugorodik bennem a felnőtt,
régi ünnepek szobájában sétálok,
az elmúltak valósága most rémálom
csupán. Az Ég csupa hódunna-felhő,

szűz-örömben szagolom hulló szépségét,
bátyám hóembert épít velem az estben,
míg odabent a kalácsot sütőbe teszed.
Magamban őrzöm e világ minden fényképét,

könnyemre mosolyog az otthon, az alkony
tévé-hangú duruzsolása, mikor a nap
végén fáradtságodnak az álom volt a pad,
előttem ma bánattól nedvesek e lapok...

Majd újra játszani hív az emlékezet,
kacagok csillagszórón fénylő perceket,
s képzelni sem tudok oly bús teleket,
hol családunk háza már az enyészet.

Most megint felnövök, rám némul az élet,
ölelésébe szelídíti lelkem a gyász,
a fenyőfa asztalánál te már nem vársz,
de szívem gyertyái léted áldva égnek.