Fénykor helyett Jégkor

Minden szerelemkezdet virágzás,

kökény-tekintetű végtelenben hit,
felhőhegyormokról tiszta kilátás,
és univerzum-papíruszra írt.
A lelkek táncos pitypangtollpihék,
gyermekin nyíló hajnalrózsa-bibék.

Mikor még csak sarj, ártatlan a vágy,
mint csillaglile, úgy száll az ember,
s minden kimondott szó fuvallat-lágy,
benne viharnak magja sem terem.
De a nyurga mámor égen-túlt akar,
a szív sziromvetése közt port kavar,

s elnyílnak mind a mosoly-májusok,
alkonymagnóliák hamvas lányszépe,
a nyárazúrok fölébe árny huhog.
Változik az egymást-látásnak képe.
Hársfavirágú sóhajok édese
hervad, pennatűfokon a végmese,

a kitekintéseken esőpárák.
Ámor elmorzsol párat szembogarán,
ollóik fenik a csöndbe bújt párkák.
Csipkehab szakad a patak folyamán,
őszre pernyül a magán túl nőtt fénykor,
s eljő a magány, a legbelső jégkor.