Épp úgy

Letűnt korszakot élek most veled,
épp úgy nézem minden kis mosolyod,
mint színné vált világot baba-szemek.
Épp úgy nyílok szelíd csendben - neked,
mint rügy a fényre, s te eloldozod
szokás-köteleim. Épp úgy remeg
minden porcikám és sejtem, mint szél
tenyerén sok összebújó falevél,
csókjaid vihar-rezgések bennem,
nyomaikból a vágy főnixként kél.
Épp úgy örök vagy nekem, mint a remény,
mely az emberi sorsban szüntelen él.
Épp úgy mondott ki az a dobbanás
itt bent, mint első szavát a gyermek,
tisztán és öntudatlanul. Hanggá
született számon a lobbanás,
összes téged-pillantásom szeret.
Mint a halandóságnak a halál,
épp úgy természetes részem vagy már.
Épp úgy, mint őszbe hulló kert-szirom,
adom magam a beléd-halásnak,
hisz hótiszta karodban megújulás vár.
S mint láz-beteg a kortyot, épp úgy iszom
perceit a mindent neked-adásnak.