Én emlékszem (Bátyámnak)

Bóbiskolni kezd a bíborkajszi-Nap,
s kigyúlnak a cipruska-csillagok.
Szeretet-gyónásomnak a csönd a pap,
testvér-asztalunkra ennyit adhatok.

Messze jársz, az idő távol-árnyai
takarják utad, botlások ösvényén.
De én emlékszem, reményed vágyai
hogy repítettek át gátak sövényén,

hogy indultál felnőni a gyermekkor
házából. Idegen volt, ki búcsútlan
szökött, hibák ajtaján. A szemed mond,

elidőz-e még család-szép múltunkban?
Vagy süllyeszt magával a posvány-jelenkor?
Félek, hogy összetartozás-súlyunkban

kevés az erő, nem húz vissza semmi
már a felelőtlenség mocsarából.
Félek, anyánk nevelése csak ennyi

neked, smafu a sors kosarából.
Félek, kezed csupán a romlást szedi
még mindig, pedig a könnyek polcáról

ha leveszem éveink képeskönyvét,
én emlékszem a hős termetű báttyra.
Én emlékszem, hogy a játékok földjét
mily vidáman ballagtuk, és a szárnyra

kelt ezernyi tanítást, melyet tőled
kaptam egykoron. Tudod, én emlékszem,
hogy a szeretetet őrizted, nem törted,
ott lapult az egyvér-vagyunk zsebében.