Elveszít...

Elpilled a nyárzizzenés, lombok
légsúgó hangja, csillagprizmákba
törik a fény...A lényegek is foszlók,
hiába jámborul a perc imákba,

néha elveszít magából az én,
néha parázs-világosságnyi sincs itt
a holnapot Istenül teremtő remény.
Pillétlen az álom, földtelen a hit,

kőmadárrá hűl minden ábrándszív,
és a könnycsepp-csönd is fájni tanít...
Esőpupillákról sem lőn szivárványív.
Falunk felett szétszáll a holdsugár,

mint opálját csillanó ökörnyál.
Messze megannyi jegenye-sudár,
mintha zöldjük volna az örök nyár,
de mégis elveszít magából a zöld,

mit sorsom anyám szeméből örökölt...
Vagyok sziluettnyi kép, mit a pára ölt,
tünékeny az érdemességek között,
bennem érnek össze az alkonykörök.

Valahogy elveszít tenyeréből
a hajnal-derű, mit az Isten mosolyog
közénk. Az élet még ad kenyeréből,
de magamból mind távolabb osonok.