Elsöpört hamvak után

Szirombontó csendben merengek feléd,

emlékízedtől vacognak fogaim,

most letörlöm múltunk polcait,

szemed jégkorszak-hidege így elér...

Mélázva kotrom a maradt kályháját,

könnyhallgataggá égettük önmagunk...

Már minden egykori szépünk köd-fakult...

Szív-fájón nézem éveink páfrányát,

halottá hervadt sebeink Nap-forró

fájdalmán, haragunk izzón-vak kohó,

kiapasztotta oxigéndús kútját.

Ma csupán szétszállott hamvakat látok,

vesztett holnapunk lélek-sajgó átok

bennem, alkonyomig cipelem súlyát.