Égnek...

Mézeskalácsra barnultak a földek,
az októberi dér rajtuk cukormáz
-fehér. Csipkéi alatt a hantcsöndek,
tenyerükön a viasszá csurgó láng
egy-egy el nem ölelhető ölelésért
könnycsepp. Temetői csillagok a gyertyák,
a krizantém illatú ősz szentélyét
mint kis angyalglóriák, beragyogják.
Égnek a mécsek, és égnek a szemek,
szívveréshangon ringatva emlékeket,
s közben a bánatba sötétlő percek
gyásszal vívott időharcokról mesélnek.
Megannyi sóhaj, emberek, remények,
mindnek vállán keresztsúlyú elvesztések.
Akár szélérintés sápadt levélnek,
a maradtak és mentek közti messzeségek
most úgy égnek remegve az arcokon.
A nincs és nem lesz már fájdalomláva,
hisz életmeleget nem szít a halotton
a szeretet, hiába fényeinek száza.