Dimenzión innen és túl

Alkonyt sóhajt a távol, felhőlebbenést,
álmos hegykékség ül a horizontra,
előttem csillagcsodák, sok kis égjelenés,
fényük elhintázik az érkező Holdra.
Itt megannyi nyírfalomb muzsikus,
hangjaik suttogó, ősi rejtjelek,
mert nem minden sorsút lehet publikus,
s kell, hogy legyenek a létnek sejtelmek.

A virágszirmok hímzett színkeszkenők,
és a pillangók szárnyra kelt szívverések,
ők könnyűk, és valódiak Isten előtt,
- mert nincsenek lépteikben sietségek.
Itt lent csak az ember tengely-billenő,
saját egyenlítőjén sincs biztos pontja,
ő az örök kétség, a mindig kincsleső,
nehezen lel optimális belső fokra.
A hajnalgyertyákból még lesznek fényutak,

de a szív metafizikája kemény dió,
s a napok relativitása néha túlmutat
azon, hogy lássuk, mi egyszerűen csak jó.
A pillanat dombjain heverni csupán,
míg odafönt szabaddá könnyül a lélek,
ahogy túlad a sok földhöz kötött gúnyán,
és részévé válik a nagy égi egésznek.
Csak egy galaxis választ el az élettől,
miközben a nyár esőlélegzése lehull,
és szabaddá vágyódunk a külső kérgektől,
hogy megérkezzünk dimenzión innen és túl.