Csendemből nézlek

Olyan néma a bóbiskoló város,

míg ágyából kitakarja a hajnal,

s felém pislog éjtől kócos hajjal,

szeme kicsit még csillagoktól álmos.

Testközeled most lepedőmön hever.

Szunnyadsz békésen, nem érzed a bennem

vacogó távolságot hogyan rejtem,

amíg a Nap kósza sugártincset teker

felhők ujjaira. Fojtva lélegzem,

s mint a dobszó, pereg mellkasomban

a szívverés...Nem tudom, hol lesz majd holnap

ölelkező reggelünk, hisz két kezem

megérintésedben üresség-hűvösre

lel. Tekintetem mégsem mozdul rólad,

bár ajkamon csak a kimondatlan szó van,

még várok, fájod, vagy csupán tűröd-e?

Sóhajjal vallak csak zárult magamnak,

még mindig szemed a legszebb tájék nekem,

mélyén felragyogsz most is tűzben-velem...

A csendet harapva karomba akarlak!

De valóság-súlyán már legyűr az élet.

Ahogy a világra nyílva mocorogsz,

bánat-gátat épít tűnő mosolyod,

s nem tudom, ki az az idegen, kit nézek...