Belőlünk-szilánkok

Szerelemporcelánunk mily míves volt,

fehéren tiszta, mint a hó, s a Hold

lehelte rá fénylő ezüst peremét.

Most nézd, szívednek s szívemnek is csak

pár éles szilánk maradt-könnyremegés.

Egymásban-hitünk látása ma oly vak,

reményünk tányérján csupán megkopott

minta az álmok arany csíkja, hiszen

tartásunk asztala csúnyán megrogyott,

s a valóság talajára billent.

Holnapunk ablaka szélvihar-törött,

eggyé ragasztaná még vágykezünk tán,

de a földre hullás nyoma már örök,

szilánkjainkból ez, mi legmélyebben fáj.