Az utca hétköznapjai

Opállá fakult az est szőlő-pirosa,

réveteg a fény, Nap-szeme felhőmessze

mereng, az éjjel is csupa fagy-tivornya.

A kősorják fölött kár-sereg kereng,

fekete tolluk akár szárnyaló szín-gyász,

míg a metró-rohanó embertömeget

figyelik. Nézem én is a csak felszínt-látsz

világot, a város gyárfüst-pöffeteg.

Nézem a boltok fizess-meg tárlatát,

mozaik-tarka kínálat a butik sor,

a parkok sarkain kiégett lámpa áll,

nem menti meg vakságom más, csak a Hold.

Folyó-sebesen ömlik el mellettem

a buli-szomjas ifjúság, szájukban

cigaretta, gondtalan kamaszok, lehetnek...

Kóbor ebek, pad alá fészkelt álmukat

alusszák, sovány bundájuk alatt fáznak,

hisz a filléres hideg túl gazdaggá vált.

A hontalanságra pokrócok az árnyak,

 nekik a tél hava csupán halál-láp.

A buszmegállók terén munka utáni

részegség gőzöl, az otthont elfeledte

a bor mámorán, de tán ha tudná is,

hogy vacsorával várta a szeretet,

akkor is a bárszék asztalához ülne.

Mily torz-tükör ez a ma, a hajdan-kor

mintha a sosem-volt homályába tűnne...

A törődés polca csupa nemtudom-por,

a család porcelánja szilánkokban...

Velem szemben szerelembe karolt pár

ballag, mosolyukban még pislákolnak

a jövő szép-lehet vágyai...Halk zsoltár

sóhajt szívemben, ahogy tekintetem

rajtuk örömöt pihen...Jég-sötét lett,

s magammal most kell, hogy elhitessem,

lakik ott remény, hol él a holnapi csend.