Az egyvagyunk létben

Mint ajándékot a gyermek, úgy nézlek,

tőled a hétköznap mosollyá szépül,

összetartozásunk otthonná épül,

hol menedékre lelnek vándor-évek.

Bennemhiteddel szél-szabaddá váltam,

már enyém az Égbolt arcú végtelen,

s téged is repít bizalom-szárnyam.

Szerelmünk az útravaló élelem,

ha vihar támadna, te vagy a váram,

és ha kétséggel gyöngít a félelem,

erőd és bizonyosságod én leszek.

Létezésünk szorosra fonódott kéz,

látásom a jövőbe szemeddel néz,

nincsenek többé előttünk szűk terek.

Lettünk egymásnak folytatás és kezdet,

veled-holnapokra bízom sorsomat.

Látod? Átrepülök csillag-fokokat,

hisz hazaérkezésed enyém lehet.

Illatunk hajdan csak két kósza hangjegy,

melyet az idő egy dallammá hangolt,

most ketten táncolunk egy élet-valcert.

Ha rám pillantasz, egész létem adom

Neked, pőrén és bátran, mert ha a csend

fájni kész, megértés-világod kapom.

Míg a fény elalszik és hajnalt ébred

megint, kitársz és Nap-magasba emelsz,

arcomnál tisztább tükörképet nem lelsz,

lélegzésem is szívdobbanás-részed.