Az az Ősz

Volt egy ősz, mely tenyerén

arcodra simitotta nyugalmát,

halálpillákon temetők álmát

zárva szemedre...

Az az ősz szivembe fázott

csendjén, feszitett keresztre

idebent, mosolyom mögé

rajzolta árvák

gyermekfájdalmát.

Az az ősz derével

tekintetembe fakult, rám

hagyta a magány napnyugta

látványát, mely 

bármerre nézek, az emlékek

gyertyáiról magába

lopja gyakran a fényt...

Az az ősz felnőtté

öregitette a kislányt, 

ki előtte nem ismerte

a szeretet hiánytitkát.

Az az ősz igazin hideg

bennem, mindig esőbúsan

énekel, szétmosva 

a hajnalok borújából

pislogó sugarát.

Az az ősz szinekopott,

ragyogástalan. Minden

lombjából élethervadás

szomorul felém...

Az az ősz szélnek

dühödt jaja lelkemen,

mert az az Ősz

megmutatta, hogy 

az ember sorsa, 

Istenhez szállni,

mint egy lélegzet.