Anyu...

Az első felnövés-sebem Te lettél,
Anyu. Ahogy Isten tenyerébe tetted
bölcsőként napjaim ölelő lelked.
Akkor részemmé fázta magát a tél...

Most, szivem hajszálereiben ott van
az éj. Az a farkasként ordas, a halál.
Az árvaság magában engem talál.
Élő lényed gyakran elémbe toppan,

Fiam Jézusvonásain a szelidség,
tekintetében gyermeki, mégis
tiszta látás, és olyan szép emberség,

mire felnézni csak Benned tudtam igazán,
most ott sarjul Benne is : örök részed.
Egyszer majd felnövök hozzátok talán.

Tudod anyu, Te pátosz vagy, meséknek
igaza, a szülő-sors Mária-képe,
gazdagsága a felnőtt hit-szegénynek

bennem. Sosem öregvő fájdalom,
mégis könnyeimet letörlő tenyér.
Golgotakereszt, és galamb a vállamon.

Tudod anyu, néha még kislány vagyok,
a valóságtudat sarkába bújva,
temető csöndje előtt térdre hullva.
De amikor a hajnal sugárrá ragyog,

s a felhők ködárnyain áthatol,
egy pillanatra átmelenget a fény.
Mert egy anya angyal. A sors fölött Él,
és szived vezet át minden földi harcon.