Amit hinni szép

Pislán égnek a naplemente-gyertyák,
felhőcsipkék szakadnak le, kozmosz-ködök,
fénylő párakendőt kapnak a néma fejfák,
- pár angyalszárny a hantokra öltözött.

Elszelídülnek a lombneszek, füstopál
a táj, felettük sok csillaghóvirág,
- égi tavasz a holt időn üzenni próbál-
bennem hitet, Istent formál Ég és földvilág.

Oly rég volt, mégis tegnap, hogy jött a halál...
Emlékszem fehér krizantém-arcodra,
hunyt szemedbe ölelted az őszi napsugárt,
s vitted oda fel a tejútpartokra...

Csak néztem mozzanatlan nyugalmad, Anya,
bennem szívföldrengés temette a kislányt,
miközben Te elindultál némán haza,
én megismertem az örök könnyek titkát.

Ma is szembogaramban parázslik minden nap,
az a gyászhajnal, mi felnőni nevelt,
de tudom (mert kell) Te ott lettél szabad,
ahogy sorsoddá fogadtad a messzi kék eget.

Most csupán a gyermekfájdalom szól bennem,
mert ez az érzés öregedni képtelen...
Csak mit magadból hagytál, az igaz Istenem,
mi voltál s maradtál, azt hinni szép nekem.