Amit csak az évszak lát

Felnőtté ért már az ifjú-hideg tél,

arcbőrén is kiéleződtek a fagy

szarkalábai, kora delején él.

Havas sármja homlokán ül, miközben

a várost szegletről-szegletre járja,

fejet csóvál, hiszen ő tisztán látja,

hogy fázik a hontalan, nincs cipője

sem, míg összekulcsolt térddel kuporog,

akár a rosszat tett gyermek. Amott meg

egy vahúr, testtartása maga a csend,

az emberre szemlesütve hunyorog,

már nem is reméli, hogy falatot kap.

A kőtömbös világra némul az éj,

a Hold mint virrasztó, ezüstcsuhás pap,

egy megtört hit imája szívéhez ér.

Csizma koppan, csupán ő ver még itt zajt,

ahogy viselője szomorúan lép,

míg lecsorgó könnye szótlan földre hull.

Kosarában szalámi, kenyér és tej

lapul, a kínálat nem valami pej,

de a szegénységnek csupán ennyi jut.

S lám, megtorpan február, hisz a lány

a koldushoz pillant, majd lassan megáll,

míg annak foga didergi a jég-teát,

mert túl dermedt az összekucorgás-ágy.

Nem hallani őket, csak suttogás-halk

neszeket,  ahogyan az aligvan-kéz

kosarát letéve a nincsnek enni ad. 

(Megjegyzés:  Kifordított, keretes tükörszonett )