A vénülők

Hűvös surran át már a fák alatt,

szeptember embermélyekbe szökik,

a sugarakból is csak árny marad,

az utcát sárhorpadások töltik

meg. E kor, miben lélegeznek nemzetek,

belső pestisek és belső halálok

kora, a szivhalántékok deresek,

s mindenütt átfestett szemplakátok.

Illan az érzelmek indián nyara,

szerelemkandallókban alig parázs,

a mindennap is csupa zúzmara,

a megérintés fakó mesevarázs.

Halkuló rétzsongás a gyermekkor,

ma épp ha tisztán kacag az életkedv,

a lényeglátás pisla reflektor,

a tekintet csupa est, fénytelen.

Szinvesztett emlékfényképek, kópiák

kacatjával, és szélvitte vágyakkal

tele a padlás. Nem tanul a rossz diák,

játékra is rest, horzsolt lábakkal

cipeli tegnapi sebek fájdalmát.

Igy öregszik el a lélek, magányba

őszül, hajnali párák bánatát

kortyolva hidegül el, saját magába.