A Ravatalon

 

 

 

Elvérzik tőlem a Nap, látom ahogyan

ajkába harap fájdalmamtól, és vére

kiserken, rácsurog a fényt haló Égre.

Úgy érkeztem e csöndig, magam, gyalog,

mint a kósza, ki vállára emelte

sorsát, s egyedül indult el elébe.

Belenyúlok évek harminc zsebébe,

fura, párás hűvös dereng szemembe,

s észreveszem, hogy éppen temetnek…

Közelebb megyek, még a ravatalon

fekszenek kik a pillanattal elmentek.

Talán feltámadnak majd harmadnapon,

emlék-Jézusokká válva az emberben.

Torpanok, hőkölésig üt egy hirtelen

megismerés, mintha utolsó kenetem

adná az elengedéstudat, idebenn.

A halotti ágyon az egykori kislány,

érzem, a korán távozott talán-apám,

s itt van betegségharcban vesztett mamám.

Saját gyászom zsoltárát írja tintám.

Sírnak a betűk, szétcsorgó könnyként folynak

a papírra, mikor szívemig néz anyám,

meg nem kapott elköszönésünk arcán.

Lám, vendégei lettünk mind e tornak…

Utolsó szavaknak terít a szeretet,

a sosem adottak ma hangra térnek,

lélekgyertyáitok még mindig égnek,

mert örökig egy maradok veletek.