A mátka

Mint szerelmes asszony, lágyan virul a táj,

piruló arccal fogadja a tavasz

közeledését, csókja rég vágyott malaszt,

ajkán a tél érintése tovább nem fáj.

Trubadúrként udvarol neki a daliás

Nap, míg ő fényében kacéran heverész.

Fiatal még pillogása és csenevész,

éber lett tekintete csupa kacsintás.

Kecses fűzként táncol a perle szélnek,

haja zöld selyemfátyolként lebeg vállán,

melyet az élet festett rügyezés-vásznán.

Inda-fürtjei majd a földig érnek,

mosolya ragyog, mint hamvas aranyeső,

csillanása a horizonton hajnalt gyújt,

amikor minden csillaggyertyát messze fújt.

Szíve még széppel teli, és csupa erő,

üdvözlésére készül szín-élénk nyárnak.

Virágzás-legyezője mögül pislog,

szemérme kendőzetlen báj és titok,

szirom-menyasszonya lesz délceg fáknak.