A Konyha

Meglibben a hajnali mákony, a Nap
enyhet adó tavaszlobogása most
letörli fentről a csillagpacákat,
és elfúj megannyi sötét árnykoszt.

A kislánynak ki voltam, vagyok, könnyek
csipkepárája terül arcára csöndben,
míg szívére lehelnek emlékillatok.

Érzem a konyha Anya-melegségét,
a tűzhely lángja mind szorgalmadtól lobog,
már nem is látom időmesszeségét
a múltnak...Frissek nekem a kalácsdombok,

pogácsák nyelvemre simuló sóhaja,
s ahogy otthonizként részemmé porlanak.
A pörköltrotyogás bennem tiszta szó,

s minden, amit kis kuktaként kaphattam
Tőled, míg a gondoskodás ösztönét
lélekasztalomra tetted. Ma, magamban
lelem mozdulataid női örökét,

Kata-szelet szájra szaladt mosolyában
nézve, velem sütöttél a mostórákban,
miközben lényed lényemben parázslott.

Együtt vagyunk itt is, a húsleves fölött,
melynek aranya tiszta fény a régből,
nyár az Életből haláltények között,
kiemelve a hiány hidegéből.