A kert

Holdhattyú reppen az alkony tavára,

kialszik a petróleum-fényű Nap,

andalgó utunknak ölelés a pad,

így nézzük, hogy nő életünk barkája.

Szerelemkertünk kitárja ajtaját,

látom pillantás-magvaink, ahogyan

lángra sarjadón egymásba hajoltak,

így hozva nekünk bizalom-fakadást.

Látni szócserjéink hogy értek fává,

s hogy teremtek édes öröm-fügét,

ízük most már örök sejtjeim száján.

Hallom mosoly-gerléink, hogy mily üdén

búgták lobogásunk szép tavasz-nászát,

áténekelve a félelmek füstjét.

Érzem ölelésrügyeink illatát,

hogy nyílták szenvedélyünk sosem múló

nyarát. Érintések mámor-italát,

mit vágyszőlőnk préselt, míg a szél-fújó

ősz ragyogta gyönyöreink csillagát,

majd cirógatás-kelyheinkbe búvott.

Tűzliliom sóhajod csókra éget

ma is, simult csendünktől olvad a tél,

holnap-fiókánk szállni többé nem fél,

szárnyalása a végtelenbe érhet.

Íriszünk rózsabokra el nem hervad,

virágra hajt összecsillant szemünkben,

őrizve, mit szívverésünk elültet,

mi neked én vagyok, s nekem te vagy.