Holnapnyi álmok

Kihunyóban vannak a fénykályhák,
bennem gyertyapercek lobbannak,
míg szúrnának a fagyból szélszálkák,
s a sárfreskók mind dérbe olvadnak.
Néha fázom a remény-melegen túl,
mert a világ lélektelenné vál,
a szótisztaság hangkáoszba fúl,
s fegyverhordozó a sok nemzetváll.
Mi végre szítjuk a máglyahalált?
Nem tudom...de gyűjtjük a tűzifát,

saját gyújtósunk porlasztja Földanyát,
s csak szívsekrestyék súgnak szűz imát...
Ujjmutogató időket élünk,
hogy mely égtájon születsz, bélyegez,
bakancsként taposni nem, nem félünk,
páncélcsillogását elvesztette
jellemünk. Pedig oly jó volna, ha
összeérne kezünk, a szeretetre
nem sarazódna árnyaink hamva,
ha képessé lennénk önvágyakon

átlátva a élet-ismerésre!
S ha nem nyelne el magánszánalom!
Ablakként kellene nyílni a szépre!
Minden kis egyszerűből mosollyá
lenni, nem húzni ítéletkaróba
senkit...miközben irigységmoly rág,
s csuklónkon meg nem áll a vak óra....
Örömmé ittasulna lényegünk,
ha lehullna ez a közöny-járom...
De ma, Antikrisztusként lélegzünk,
forrássá tisztulásunk holnapnyi álom.