csillagpor
Gyász vagyok
mesélek a magánynak
mesélek az anyámnak
az anyámban lévő magánynak
a magányban élő anyámnak
hát ki a halálnak is mesélek én?
Holdherceg és Csillaglány
Nyári égnek forró vágya
Lomhán olvad a szikkadt határra
Szomjazó poros út mellett
Cserepesre száradt patak medre
Mélyében mélán csordogál
A fülledt ciripelő bánat
Mi lassan telíti mély sóhaját
A bágyadt aszott tájnak
S ott büszke tölgyfa helyén
Elhagyott sírhantként
Korhadt tuskó tétlenkedve remél
Nyöszörgő forróságban
Izzadja rothadó dallamát
Meséli egykoron magasztost a zöld
A szikár igaz hajnalát
Meséje szól egy fiúról egy lányról
Kik éveken át körben tölgyfa lombján táncolt
Öles ágain tanultak meg mászni
Az ő öreg odvában menedéket találni
Ha Isten haragja csapott le a tájra
S ha jött eső őket lombjaiba zárta
Szemet égető forróság elől ő volt
Szemet takaró lágy puha árnylengő
Élvezettel vájta verőfényesség korongjába légies gyökerét
Éveken át edzte vég nélküli tűzben áldott termését
Élvezte kérges karjai közt lágy szellő hogy komponál
Csilingelő levelein csengő szerelmes áriát
Ezért volt a fa egyetlen álma
Ezért volt ő a tölgy Mária országában
Hol fényt váltja kúszva sötét bódult tér szövetén
Ott könnyező tekintetét beleszőtte mindenség setét lepelébe
Csak fájdalmas hímzés merengő tekintete leplen
Mivel kincseit untalan kereste
Lankadatlan kémlelte fényes lányát mindenség mélyén
Fáradhatatlanul kereste az ő ékes kristálylényét
Majd vágyódva találta éji herceg udvarán
s lám látta táncolni imádott fia tornácán
De egyszer vége kell legyen a táncnak
Múló forrósága színes nyári vágynak
Jeges lehelet messze fújja őket
Lehet ők többet soha el nem jőnek
Fürkésző könnyező koronás tekintet
Hiába áhítja az dédelgetett kincset
Talány hányja kérgére ónos mérgét
Belül fagyos félelem repeszti fa-szívét
Ekkor szelleme csonttá fagyott gyökerek közé menekült
Lent hol bukott angyal kárhozott lelkeken hegedült
S lásd magányába dőlt a tölgy
Rostos teste összetört
Ők keresik apjukat a fát
Túl késő ők tudják már
S csak tönk mint sírkő
Ott reájuk vár
Ez az én hazám
Tekergő út porával
Hol ölelkezik száraz bogáncs
Ott vár rám lényével mindenem kitöltő mennyei anyám
Csípőjén ágaskodó szirtektől hasított vérző fellegek
Szemérmes dombjainál mámortól alábukó véres ég köve
Zöld hajkoronája közé piruló napsugárt fon
Szerető csalfa szél
Rezzenő levelei hegyén vörösbe nyugvó hercegi fény
Törzsi áldás után sáros bőrét ékesítik aranyló pikkelyek
Lankás combján aranykalászt borzolva
Száguldoznak pogány istenek
Angyali lehelettől szomjazó lelkén csermely fakad
Mint kereszthez szegezett meggyötört alvadó patak
Álmában bíbor folyóként mélyébe hömpölygő vágy
Majd méhéből karsztvízként tör fel
S vajúdja kéjelgés királyi harmatát
Fáradt tekintetén tükröződő
Ezernyi küzdelmes év
Ezer évnyi villongás
Ezerszer kiontott vér
Ezeréves tölgyese zengi ősök hősi dalát
Susogva súgja szívéből áldott szemfényhez
A szent fohászt
Kesergő nép fájdalmas nyöszörgése
Ostorozza sebzett heges testét
Kínjaira gyógyírt ígérve lágyan átöleli
Sóhajtó Boldogasszony éj
Vén istennő fájó szíveként dobbanó tündöklő örök világ
Ez az én anyám
Ő az én hazám
Az öreg tölgy
Sziklaszirten ifjú titán egy tölgy
Rendületlenül áll és égbe tör
Ágai hasítják a felleget
Tartja ég koronáját ha Atlasz szendereg
Sziklaszirten állhatatos e tölgy
Fáradhatatlan áll és mélybe tör
Gyökerei örlik a köveket
Hevíti föld tüzét ha Héphaisztosz réveteg
Sziklaszirten áldozatos a tölgy
Bölcselőn áll és tudásra tör
Levelei óvják a szellemet
Korholja magvát ha az Ikaroszként lebeg
Sziklaszirten megfárad eme tölgy
Deres lombkoronája télbe tör
Törzsén vihar szaggadta mély hegek
De még most áll büszkén s Hádészon csak elmereng
Apnoe
Nesztelen halál kuporog rám
Súlytalan tekintetétől
Feszül recseg bordám
Alatta elcsuklik fullad egy hang
Zihál
Némán csendben kapkod levegő után
Üveges tekintetből könnycseppem szökik
Meg-megállva kúszva tetoválást varrva
Majd üzenetét bőrömön át húsomba oldja
Csikorgó fog alól egy szürke sóhaj
Sós égett sava bénult ajkam marja
Nincs szó mi feltörné ezt a lassú néma szorítást
Hiába feszíti a tudat ütött vágott koponyám
Csak néma üvöltés marad
Dermedt mozdulatlan pillanat
És ott állunk mi hárman szótlanul
Szégyenem
Lelkem
S jómagam
Hisz őrjöngve ölelve szólítanám
Anyám te miért nem
Mert rothadó halál nyála tudatomba csöpög
Mert nyáladzó imája emlékem marva fröcsög
Törékeny békéjét rám lehelve
Vágyam kertjét gyomlálja sietve
S kitépte az utolsó virágot
Mit ő rám hagyott
Majd lassan feláll
És hogy jött úgy hagy ott
Lélegzetem bordám eleresztvén
Virágommal gyorsan illan
S elárvult görnyedt árnyékom
Pislákoló gyertyafényénél
Mélán bambán bámulom
Feszít s mint penge vág e csend
És még mindig ott állunk mi hárman csendesen
Szégyenem
Lelkem
S jómagam
(Szilárd \\"avásott\\" kisfiad)