Hőség

A hőség

by Springfoot

Meleg van. Érzi minden porcikám, minden tagom, minden sejtem. Testemet elönti a forróság. Égeti bőröm a levegő, a ruha. Levenném, nem lehet, hisz ez egyenlő lenne a gyors pusztulással. Életösztön. Kibírom, ki kell hogy bírjam…

Megyek tovább a kietlen, homokos, forró tájon. Iszonyú a meleg. Torkom összeszorul… Vizet! Nincs, tudom, hogy nincs, pedig hogy kívánom. Nyelvem feltapad a szájpadlásomra és így próbál egy kis nyálat összegyűjteni. Nincs, kiszáradt, kiszáradtam. Cserepes ajkaim közül hörgés tör fel. meghalok, érzem, hogy meghalok ha nem kapok vizet… Nem! Azért is tovább megyek…

A nap egyre erősebben tűz, egyre forróbb, egyre nagyobb, egyre fenyegetőbben terpeszkedik a tájra. Mint egy hatalmas, vörös tűzgömb, melynek az a célja, hogy elszívja a föld minden nedvét, az életét. Mily kicsi, apró vagyok én itt a hatalmasok csatájában. És én a pici vagyok az, aki szenved, aki lábát alig bírja már emelni, teste elnehezül, bőre felhólyagosodik, feje beesik válla közé…

De nem, azért is megyek, vonszolom elhaló testemet…

… fejem felemelem és ott, ott a távolban fákat pillantok meg, vízcsobogás üti meg fülem. Ott, ott látom az Oázist, az Életet adót, az Életet mentőt. Utolsó erőmet is összeszedem, megyek, futok, rohanok… elesek, felállok… megint elesek, arccal előre, bele a homokba. Feltápászkodom, húzom, vonszolom magam… ott, ott az oázis, az Élet…

… Milyen hideg lett egyszerre és én hol vagyok?, nincs se homok, se meleg, se semmi, lebegek, lebegek egyre feljebb, feljebb fel…

-Ott talált rá egy karaván, a sivatagban, a melegben, a homokban. Távol mindentől és mindenkitől, sok-sok mérföldre a legközelebbi településtől.-

/Orosháza, 1988. október 1./