Soultribe blogja

Genezis

(örök emlékül)

….bort nyitottam neked éppen

a bársonytestű éjben kiálltál

a szenvedélyeim peremére

kortyoltam a véred izzását

az ízetekre már nem emlékszem

vártak ajtaid nyitva tártan,

hogy lássam éjeink telepedő

vakságában: csillagodra vágytam

s szemedben hunyt ki szemem fénye

az arcodra már nem emlékszem

ha lesz még egy élet azt remélem

talán Te majd mindenre emlékszel….

 (ha mégsem hinnél)

…szótlan éjed álmán fekszem,

s forrón tenyeredbe hulltam:

könnycsepp vagyok a szemedben

lennék ma a dalod és adnám

benned éledő szónak a hangot

de félek izzó figyelmem

alig-forradt sebeidbe karmol

mert látok benned átható mélyen

és ha futnánk újra sínpárokon

megmutatnám: nincs tőlem mit félned

 virágaidat ha szárította a szilaj szél

a benned fakadó örömömmel öntözhetném

 táplálhatnálak a húsból

 mit életemtől kaptam

és akkor is adnék

mikor én már éhen haltam

és tudod: nem kérnék értem semmi valót

türelmesen várnám, hogy

leénekeld az égről azt a csillagot…

 (kérlek nevelj fel)

…másom sincs nagyon csak a vágyak

és az elárvult tudatom, hogy

 magam előtt emberként álljak

engedj méhedben életté növekedni

ha véresre is marják tested

a fájdalmainkat izzó sebeim

álmodnám benned a világot

mit anyagtalan-gyönyörű

szeretet-szőttes lelkedben látok

apró és törékeny szívemből

te szivárogsz minduntalan

az álmaink is egymást féltik

már az első dobbanásom előtt

velem voltál és velem lehelsz

a végtelen élet pereméig

ha vitorlád feszíti szelem

és tavadban fájó hiányunk fúlna

 ne féld a magányt

az minden amit adhatok

hisz’ a szelem te vagy

a tavad pedig én vagyok

lángoló szemeinkben

egyszer elhalkul a harc

nevelj életté magadban:

kéri a tükrödtől egy arc…

Telepedő hideg napok

A véredben buzgó szerelmem

vörös szirmokat fest arcodon,

mint a parazsat izzó tüzes kályha

mikor zord teledből lépsz a szobámba.

Csintalan tündérek ülnek a válladon,

végtelen dallal kérlelik a csillagom:

egy nap végre nyújtson felénk reménykezet

- hangjukba az első füst is beleszeret -

Egy holló pár kering az égen,

rekedt énekük remegi a levegő.

Ha lenne mitől félnem

a remény-zöld fű alá préselnének

irtóztató suhogású szárnyaik.

Csillogó szemeid mélyén látom

elenyészik benned a hitem,

s végül megfeketednek álmaink.

- éjjel a lelkedben melegedre leltem,

reggel a világ nehéz hidege keltett -

Gyönyörű izzású napom

Ahogy a délutáni nap

átballagott a kertek fölött,

a szeptemberi fák lombjaiba

tarka melegség költözött.

Dombok tetejére ült a nyár,

rámosolygott a tájra.

Egy utolsó érintésre vár,

s holnap búcsú int majd fájva.

 Füstcsíkok kapaszkodnak

egy szürkévé nehezedő felhő

ölébe, s álmokat hintenek lágyan

  a félhomályba merülő tájra.

A hanyattfekvő magamban nézem

ahogy telepszik az esti pára.

Az elköszönő nap lángoló színe

 vörösre festi az összes vágyat

és hiányoddal vérzi össze a szívem.

Bennem egyedül

Lángol a nyár.

Lépjünk ki a fényre,

a perzselő nap

 olvasszon veled

engem is egészre.

Déli magányodban

megtaláltalak egy dalban,

most utcáinkat rovom

veled vagyok magamban.

Ha a fény bántana,

lepkeszín ernyőket

bontok majd fölénk

felhőnek.

Szíved hangol,

bennem kesereg,

e tudat szárazra fojtja

repedő lelkemet.

Már esik is,

 Te most mégse bánd,

…..maradj bennem,

 hallgasd a szívemen át.

Ha csak egy pillanatra is

tudtalak boldognak lenni,

megérte ennyire elveszni.

Ha mégsem hinnél

szótlan éjed álmán fekszem,

s forrón tenyeredbe hulltam:

könnycsepp vagyok a szemedben

lennék ma a dalod és adnám

benned éledő szónak a hangot

de félek izzó figyelmem

alig-forradt sebeidbe karmol

mert látok benned átható mélyen

és ha futnánk újra sínpárokon

megmutatnám: nincs tőlem mit félned

 virágaidat ha szárította a szilaj szél

a benned fakadó örömömmel öntözhetném

 táplálhatnálak a húsból

 mit életemtől kaptam

és akkor is adnék

mikor én már éhen haltam

és tudod: nem kérnék értem semmi valót

türelmesen várnám, hogy

leénekeld az égről azt a csillagot…