hóhér

hóhér

 

nappal takarlak, sötéttel ápollak

törött darabjaidból raklak ki a mélyben

örök vagy: ha nem lennél is itt lennél

itt szétszóródva rajtam, itt belül egészen

 

senki vagy, ha itt vagy, mindenki, ha nem

bőr alatti sebeim tompa késekkel

hasítod ki az irgalmatlan felszínre

ne boríts rám éjszakát, hogyha fény sem kell

 

megszoktalak és ez a megszokás összetart

köt minket, ahogy köti a hajnalt az éjhez

vetkőzteti a halottat mezítelenre

és vérző szemekkel vonszolja ki a fényre

 

mert Te vagy a megszokás és a változás

a szárazság vagy, bezárt fény az esőcseppben

úgy vagy itt, hogy nem jöttél, létezel és semmi vagy

szétválasztasz, hogy összerakhass újra egybe

 

én pedig a csillapíthatatlan éhség vagyok

kezek nélkül kapaszkodom egy pupillába

lábak nélkül lépek ugyanabba a folyóba

benne bámulom magam szeretve-utálva

 

ugyanazokkal a szemekkel nézel körbe

nézed az ordító embert, látod, hogy árva

hatalmat akart, hogy félni tudjon magától

szeretnél még minket, ha nem lenne hiába