az ott mélye

Soultribe•  2021. július 23. 14:46  •  olvasva: 192

az ott mélye

 

árnyaink szürkéje majd feketéje

elnyúlva a torlaszoló falakon túlra

azokba kapaszkodik a ház csendje

karom-mély árkokat vájva hátunkba

a fürdőből tisztátlanul szivárog

az ajtóréseken töredezve-vékonyodva

az a lágy kacagása a napnak

ami még bearanyozta az estét

pont megtelítette színekkel és fénnyel

és éppen annyi hanggal

amit elbírtak a lelkeink félben

emléke az estének a nap és annak a reggel

örökül hagyták a csillagtalan eget

hogy vajúdva tapasszon minket

a kert legridegebb vasszékére

ahol mégis van valami élet miattunk

nem mi vagyunk (a lehetnénk az)

ahogy nézünk egymásra az ismeretlen

ismerni csak egyben lehet

ha nincs az az öldöklő zaj köztünk

a kimondatlan szavak visszhangja

mint a párhuzamosan futó órák

vigyázzák a szűnni sosem akaró

bennünk fuldokló kényszereket

kiteljesedésük járhatatlan útjain

kétségbeesve koldusként kapkodnak

a torzó szörnyek - igen a kényszerek –

végnélküliségükben is végesek

apró démonok növekednek óriássá

ahogy elhalkul az utolsó éber pillanat

és csak vagy és vagyok ha vagyok és vagy

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Soultribe2021. augusztus 1. 18:12

Köszönöm :)

Molnar-Jolan2021. július 28. 22:36

Csillagtalan ég alatt, a kert legridegebb vasszékén, fuldokló kényszerek szülte démonokkal. Feszes, remek vers.

Zerge2021. július 23. 15:26

@Soultribe: mindig szívesen!😁 Jó itt elidőzni!

Soultribe2021. július 23. 15:06

Köszi, szia.

Zerge2021. július 23. 14:58

@Soultribe: éppen a " kategória" miatt nehéz megszólalni. Csak olvasni, újra, meg újra..

Zerge2021. július 23. 14:54

Tömör!

Soultribe2021. július 23. 14:48

Ez inkább egy belső monológ, csak olyan kategória nincs.