Papírra vetett képek

Az óbudai gyilkosság rejtélye a bíróság előtt

A tárgyalás

A valaha szebb kort megélt bíróság ódon falai vészjóslóan verték vissza a legkisebb, apró zajt is. A terem hiányos bútorzata és a döbbent csend miatt Mótusz József úgy érzékelte, mintha valaki közelről a fülébe kiabált volna.

-          Álljon fel! – utasította a bíró a vádlottat.

Mótusz József megbilincselt kezeit maga előtt szorosan összefogva felállt a székről, tekintetét a bíróra, majd a teremben helyet foglaló tömegre szegezte.  A legelső sorban az áldozat Klein Rezsőné lánya, mögötte pedig az ő felesége és fia foglaltak helyet. A sor végén egy rendőr ült. Ő volt az, aki annak idején a kihallgatást vezette. A rendőr egyenesen Mótusz szemébe nézett, mintha így akarná tudtára adni, hogy jobb ha nem tér el a  rendőrségen tett vallomásától.

-          A neve Mótusz József, született Budapest, 1894 május 26-án?  - kérdezte a bíró.

-          Igen.- válaszolt Mótusz.

-          Tisztában van a vádakkal?

-          Igen, bíró úr.

-          Kíván hozzáfűzni valamit?

-          Ártatlan vagyok! – fakadt ki Mótusz.

A sor végén ülő rendőr arca hirtelen mogorvává változott és szúrós tekintetével, fenyegetően a vádlottra bámult. A teremben innen-onnan kisebb méltatlankodást lehetett hallani, volt aki hangosan kiabált, hogy: - „kötélre vele”.

A bíró csendre intette a teremben ülőket, majd elkezdődött egy furcsa és hátborzongató tárgyalás. Néha válaszolnia kellett egy-egy kérdésre, de a lényeg nem is gyilkosság volt, hanem hogy legyen valaki, akit meglehet vádolni, - aki történetesen ő -  és az ügyész és ügyvéd véget nem érő csatája. Mótusz József úgy tett, mintha figyelne, de gondolatai folyamatosan azon az estén jártak. Minden percére pontosan emlékezett.

Azon a napon a szokásosnál is szomorúbb volt. Felesége lelkesen készült a közelgő karácsonyra, de ő azt sem tudta, hogy lesz-e étel az ünnepi asztalon. Alig csörgött néhány pengő a zsebében. Aztán eszébe jutott a megoldás. Kleinné. Amíg ott laktak a szomszéd lakásban, mindig ő javította a ruháit. Most is nála volt az asszony kabátja. December 15-re ígérte, hogy elkészül vele. Ha elmegy hozzá és kér előleget a kabátra, akkor szépen megünnepelhetik a karácsonyt. Igaz az asszony elég népszerű volt a zsugoriságáról és azt is tudni vélték róla, hogy nem veti meg az italt sem. Megtehette, hiszen szerény kis lakását jó pénz reményében több embernek is kiadta. Ha jól emlékszik, akkoriban haton laktak nála.

„15 pengő”- mondogatta magában. Ha azt most megkapná, minden gondja megoldódna. De nem volt bátorsága elmenni az asszonyhoz. Mogorva vénasszonynak ismerték. Még akkor sem fizetné ki, ha elkészülne a kabáttal. December 15-re beszélték meg és Kleinné ehhez is tartotta magát. Sem hamarább, sem később.

Mótusz Józsefet a sírás kerülgette. Szabómesterség ide, szabómesterség oda, bizony manapság ebből már nem lehet megélni. Munkája nincs, a családja éhezik. Két pengővel a zsebében, szívében keserűséggel úgy döntött, hogy inkább elmegy a kocsmába és néhány cimborájával elütik az időt, ha már más dolga úgy sem akad.

-          Vádlott! – zökkentette ki gondolataiból Mótuszt a bíró.

-          A vád szerint Ön a kocsmából egyenesen Kleinné lakásba ment és a pénzét követelve hangos kiabálásba kezdett, mire az asszony kiutasította a lakásából, a fizetést megtagadva. Így volt?

-          Igen. – válaszolta Mótusz.

-          Majd ezek után Ön megragadta a kalapácsot és többször fejbe vágta vele az áldozatot. Így történt? - folytatta a bíró.

-          Nem, bíró úr! Én akkor eltávoztam a lakásból és a maradék néhány pengőmön pálinkát vettem a kocsmában. – nézett maga elé bűnbánóan a vádlott.

-          Ez az maga vallomása Mótusz, azt olvastam fel. Bevallotta, hogy megölte az asszonyt! – csattant fel a bíró.

Mótusz József felnézett, szeme a rendőrt kereste, aki dühös pillantásokat vetett rá, miközben idegesen pödörgette kackiás bajuszát. Félelmet keltő kinézete megijesztette Mótuszt, de úgy döntött, hogy nem hátrál meg.

-          Az a rendőr, aki ott ül – mutatott a rendőrre Mótusz, - ő verte ki belőlem a vallomást. Elvitték a fiamat és azzal zsaroltak, hogy őt fogják lecsukni gyilkosságért, ha csak én nem vallom be, hogy megöltem Kleinnét. Így került az a vallomás jegyzőkönyvbe, tisztelt bíró úr!- fejezte be Mótusz.

-          Ezek súlyos vádak Mótusz! – hördült fel a bíró, majd ránézett a rendőrre, aki feje vörösen izzott a dühtől. Majd halkan megjegyezte: „Erre még visszatérünk!”

A terem elcsendesedett, az ügyész és az ügyvéd szokásos vitájukba keveredtek, aztán jött egy tanú is, aki látta Mótuszt elszaladni a helyszínről, de arra kérdésre, hogy véres volt-e a ruhája a tanú nem tudott válaszolni. Mindössze egy kalapra emlékezett, a furcsa karimája miatt. Szélesebb volt a megszokottnál és körbe egy világosabb színű szalag díszítette. Ilyen nem sok embernek van. Csak az olyan mesterféléknek, mint a szabómester. Kalaposmester. Takácsmester. Posztósmester. Vagy ha kidobja valaki és egy hajléktalan megtalálja.

Mótusz József újra úgy tett, mintha figyelne, de gondolatai még mindig azon december 9-ei estén jártak .

-          Na, cimborám! – veregette meg Mótusz vállát a barátja. – Most már eleget ittál, van bátorságod. Eredj kérj az öregasszonytól előleget. Hátha megesik rajtad a szíve.- biztatta.

Mótusz bólintott, felállt az asztaltól és elindult Özvegy Klein Rezsőné, Vörösvári út 5. szám alatti házába.

Jól sejtette, az asszony részeg volt, morcos és esze ágában sem volt pénzt adni előre. Hiába kérlelte, hiába mondta, hogy nincs ennivalójuk,  Kleinné hajthatatlan volt. Aztán a kérlelés vitáig fajult, de a férfi nem tudta meggyőzni az öregasszonyt.

-          Viszontlátásra! – tessékelte ki Kleinné a lakásból és teljes erővel bevágta az ajtót Mótusz orra előtt.

A férfi fejébe tette a kalapját és szomorúan, komótosan elsétált a házból. Az utcára érve elhatározta, hogy iszik még egyet és a kocsma felé vette az irányt, amikor valaki hirtelen előbukkant a semmiből és elfutott mellette.  – Mi lehet ennyire sürgős, hogy majdnem elsodort? – méltatlankodott magában Mótusz, de tovább nem is morfondírozott rajta, mert végig azon járt az esze, hogy Kleinné miért nem segített neki.

Elkeseredésében elitta azt a pár fillért, ami maradt és sorsába beletörődve elindult haza.

Másnap reggel, 1937. december 10-én az újságok különkiadásban, címlapon hozták a borzasztó hírt: Özvegy Klein Rezsőnét előző este brutálisan meggyilkolták, majd kirabolták. Mótusz elképedve állt az újságosbódé előtt. Aztán hirtelen rádöbbent, hogy milyen szerencsés amiért Kleinné nem adott neki előleget, mert akkor azt hinnék ő rabolta ki és ölte meg. Nem sajnálta az öregasszonyt, még mindig dühös volt rá.

A következő napok egyhangúan teltek a Mótusz családnál. Szerencsére két ruhát hoztak javítani, így a karácsonyra vásárolhattak és ha nem is bőséges, de szép karácsonyt tölthettek együtt.

1937. december 28-án a család dörömbölésre ébredt. Mótusz József sietve felugrott és kinyitotta az ajtót. A küszöbön három rendőrt állt. A fiát keresték, akit azonnal el is vittek kihallgatni. Mótusz sietve felöltözött és a fia után indult a rendőrségre. Nem tudta miről van szó.

Rendőrségen tudta meg, hogy a fiát vádolják Kleinné meggyilkolásával.

-          Az nem lehet! – fakadt ki. A fiam egész este otthon volt az anyjával.

-          És maga hol volt? – kérdezte vádlón a rendőr.

-          Én a kocsmában. - halkult el a hangja – és Kleinné lakásában.

-          Úgy! Tehát maga ölte meg az asszonyt! – hördült fel a rendőr.

-          Nem, én nem bántottam! – mondta Mótusz, de a rendőrt ez nem érdekelte.

-          Vagy maga ölte meg, vagy a fia! Megtaláltuk Kleinné kabátját a lakásában, azt is ellopta? – vádolta meg a rendőr Mótuszt.

-          Nem uram, az javításra van nálam és azért mentem oda aznap este, hogy előleget kérjek érte. – szabadkozott Mótusz.

-          És mivel nem adott, ezért megölte. Kalapáccsal többször fejbe vágta, amikor nem mozdult feltörte a szekrényt és kirabolta, majd és elszaladt a helyszínről.

-          Nem! – kiáltott Mótusz. – Nem öltem meg!

Borzasztó órák következtek. Mótusz fiát hazaengedték, de vádlott még nem volt. Az ügy megoldását sürgették a rokonok, az emberek féltek, hogy a gyilkos szabadon garázdálkodik. Akkor még senki nem tudta, hogy Mótusz József nemsokára a vádlottak padján fog ülni Özvegy Klein Rezsőné meggyilkolásáért.

A szilveszteri énekszó, az  utcai vigadalom minden zaja beszűrődött a Markó utcai fogház ablakán. Mótusz József hallotta a hangokat, de megmozdulni nem tudott. A fejét sebek borították, a lába minden mozdulatnál sajgott, hátán éktelenkedő ütésből származó sérülések miatt feküdni sem tudott.  Orvosért könyörgött, de senki nem látta el. Néha megitatták, de a sebeit nem nézték még. Pár nap múlva, érkezett egy orvos, aki megállapította, hogy sérülései nem súlyosok és egy füzetlapra amolyan „látleletként” egy pár sort firkantott: „sérüléseit saját magának okozhatta, a bűntudat olykor képes arra, hogy a tettes saját magának ártson”.

1938. január 6-án Mótusz Józsefet a vizsgálóbíró elé állították, ahol mindent „bevallott”. Amit „elfelejtett”, arra készségesen emlékeztették. 

A tárgyalóterem elcsendesült. Minden szem a vádlottra szegeződött, de Mótusz mindezt nem érzékelte, elmélyedt gondolataiban. Azt sem tudta, hogy mi történik körülötte.

A bíró ránézett és felszólította: - Vádlott álljon fel!

Mótusz József felállt és szemei előtt lejátszódott az élete. Mi lesz a feleségével, fiával? Mi lesz a kis műhellyel, mi lesz vele? Nem csinált semmit, nem bántott senkit és most bitófára kerül ártatlanul.  Eszébe jutott a vallatás, a kínok amiket a fogdában átélt. Ránézett a rendőrre, aki furcsa módon zavartnak tűnt. - Neki örülnie kellene. – gondolta magában Mótusz. – Most mégis olyan képet vág, mintha ideges lenne.

A bíró felvette szemüvegét és olvasni kezdett.

A Bíróság a következő ítéletet hozta:

-          Mótusz Józsefet szándékos emberölés és rablás vádja alól bizonyítékok hiányban felmentem. Ellene a sikkasztás vádját helybenhagyom, mivel a  sértett kabátját nem szolgáltatta vissza. Ezért a Mótusz Józsefet 15 nap fogházra ítélem, amit az előzetes fogságban töltött hónapok miatt nem kell letöltenie, ítélethirdetés után szabadon távozhat. – fejezte be a bíró az ítélet felolvasását.

A teremben hirtelen mozgolódni kezdtek az emberek. Volt olyan, aki örült. Volt olyan, aki arcára csalódottság ült ki. A rendőr vörös fejjel mérgesen fortyogott az első sorban. Az ügyész és az ügyvéd kezet fogtak. Mótusz felesége és fia boldogan omlott a férfi nyakába.

A hátsó sorban felállt egy ember. Furcsa széles karimájú kalapot fogott a kezében, amit egy árnyalattal világosabb szalag díszített. Fejét lehorgasztva, gyors léptekkel távozott a teremből. Az ajtónál megállt és visszanézett, Mótusz még mindig a feleségét és fiát ölelte. Megemelte kalapját, majd  a fejére tette és sietve elhagyta az épületet.

A tárgyalás befejeződött.

Mérföldkövek

A tudós

A labor silány volt és sötét. Az ösztöndíj sem volt sok. Mégis lelkesen vetette bele magát a munkába. Mindhiába. Amit talált, az nem volt más, csak kudarc.

− Feladom! − kiáltott fel Szent-Györgyi és jegyzeteit mérgesen az asztalon porosodó „kísérleti füzetére„ dobta.

Csak így hívta: „kísérleti füzet” és hogy ennek nyomatékot adjon, három centiméteres betűkkel rá is írta az elejére, ha mérges volt meg is szólította: − „Kísérteties kísérleti füzet!” – vette kezébe, de ezen mindig elmosolyodott.

Csendesen leült a székre és belelapozott. Ceruzát ragadott, az utolsó írott oldalt elhajtotta, és szomorúan a következőt írta bele, miközben halkan mondogatta:

− „ Megfeketedett! Újra és újra megfeketedik. Ha nem lennék ennyire elszánt, megölném magam!”

Majd egy hirtelen mozdulattal, ezen  bűnös gondolatait elhessegetve becsukta a füzetet.

Az ablakhoz sétált. Kint hűvös tavaszi szél fújdogált.

− Lassan újra itt a nyár és én még mindig nem jutottam előrébb.” – mormolta az orra alá, majd tekintete az ablak alatt álló asztalra  esett. Kezébe vette naptárját belelapozott.

− 1926. augusztus 14. Kongresszus, Stockholm .– olvasta.

− Elmegyek. – nyugtázta felhangosan, majd ballonkabátjáért nyúlt, hogy a  hosszú nap után, végre hazatérjen.

Az augusztusi napsütés Svédországot sem kímélte. A szokásosnál melegebbet mértek aznap Stockholmban. Szent-Györgyi elegáns öltözékben lépett be a Nemzetközi Fiziológiai Társaság épületébe. Számára elengedhetetlen volt az öltöny és a nyakkendő. Laborban is csak a  nyakkendőjétől volt hajlandó olykor-olykor megválni.

− „..és most visszatérek újra a növények sejtlélegzésére, köztük a „Burgonya lélegzése” című cikkre” – hallotta, amikor benyitott az előadóterembe.

A szónok, aki történetesen egy Nobel-díjas biokémikus volt és akit Frederick Hopkinsnak hívtak, az ő jegyzeteit, kutatásait méltatta igen nagy elismeréssel.

Szent-Györgyi némán helyet foglalt az utolsó sorban és csodálkozástól könnyes szemmel hallgatta tovább a szónokot. Az előadást hatalmas taps követte. Amikor már majdnem kiürült a terem, Szent-Györgyi előre ment és kissé félszegen Hopkinshoz lépett.

− Engedje meg uram,- nyújtotta kezét a szónok felé. – A nevem Szent-Györgyi Albert.

− Nagyon örülök, − fogta meg Szent-Györgyi kezét Hopkins és hosszasan tartotta markában, mintha nem hinné el, hogy ők ketten itt most találkoztak.

A találkozást hosszú beszélgetés követte, kutatásokat elemeztek együtt. Szent-Györgyi neve már ismerősként és elismertként csengett neves tudósok körében is, majd egy szép őszi napon Hopkins a következővel állt elő:

− Azt hiszen itt az ideje, hogy tökéletesítsük a kutatást, − nézett Szent-Györgyire.

− Ezennel felajánlok egy kutatói ösztöndíjat a cambridge-i egyetemen. – tette hozzá és kezét elismerően Szent-Györgyi vállára helyezte.

Következő évben már cikkeket írtak kutatásairól, nevetve olvasta saját jegyzetét, a „nemtudomcukorról”, ami képletéhez több kilónyi narancsot és káposztát használt fel.. Káposzták és narancsok hada feküdt az asztalon kivégezve.

− Ezt is kivégeztük és semmi. – mondogatta olykor.

− Uram, én mint a lap szerkesztője engedje meg nekem, hogy a „nemtudomcukor” kifejezést helyettesítsem, ez így meglehetősen komolytalannak tűnhet egy tudományos lapban.

− Mégis mit javasol?  − kérdezte mosolyogva Szent-Györgyi.

− A hexuronsav jól hangzana, engedelmével így írnám meg a cikket.

− Ám legyen. − bólintott Szent-Györgyi és elégedettem dőlt hátra székében.

− Hexuronsav, hexuronsav. – ízlelgette a szót hónapokkal később Szent-Györgyi és doktori disszertációja fölé hajolt.

− Induljunk – nézett az irományra. – Ma megvédelek! – nevetett jókedvűen.

Ez a nap különleges nap volt.

Szent-György Albert 34 évesen a kémiai tudományok doktora lett.

A miniszter

A komor folyosón minden lépés visszhangzott. Az ódon falon, a vaskos ajtón az alábbi felirat állt: Klebelsberg Kuno vallási- és közoktatásügyi miniszter.

Bentről egy tanácskozás hangfoszlányai szűrődtek ki, amiből arra lehetett következtetni, hogy Klebelsberg nem adja fel azon politikáját, ami a népiskola megvalósításához vezetett és amit a felsőoktatásban a tudománypolitika jegyében folytatni szeretne.

− Uram, elkészült a próba nyomtatás. – mutatott a szerkesztő a Napkelet című irodalmi folyóiratra.

− Nagyszerű. – nyugtázta Klebelsberg, - így tudjuk a művelt középosztályt megteremteni és kezével intett a szerkesztőnek: - Kiváló! Nyomtathatják!

Ez jutott most eszébe, ahogy szétnézett a tanácskozás résztvevőin.

Mindig szívesen gondolt vissza arra az időre, amikor indult a lap.  Főleg amikor 1924-ben József Attila szavait idézve a fent említett folyóirat lehozta „Nem én kiáltok” című költeményét, amiből egy mondat szinte minden napját meghatározta: „Légy egy fűszálon a pici él, s nagyobb leszel a világ tengelyénél.”

De még mindig nem tudta, hogy ezt a kiváló költőt ki tanácsolta el a szegedi egyetemről, pedig ezek a tanulságos szavak még rá is nagy hatással voltak és vannak a mai napig is. Titkon remélte, hogy nagy költő válik majd belőle.

− Azonban, − fordult a tanács felé,- mindenképpen a szülészetre és nőgyógyászatra kell koncentrálnunk és mindent megkell tennünk annak érdekében, hogy a gyermekhalandóságot visszaszorítsuk. Ehhez szükséges a magas színvonalú kutatómunka.

− Kérem Önöket, hogy minden általam indított egyetemre találjanak kiváló kutatókat, orvosokat, biológusokat, hogy segítségünkre legyenek eme nemes munkánkban.

Majd íróasztala fiókját kihúzva egy listát vett elő.

− Úgy látom Pécsett és Debrecenben már nagyjából teljes a lista, folytassuk Szegeddel.

A forrón tűző nap, az ódon és szürke falak közé és bevilágított, mintha tudtára akarná adni az ott tartózkodóknak, hogy hiába bújnak el előle, a nyár az a vaskos falak mögött is nyár.

Klebelsberg az ablaknál állt, amikor kopogtak.

− Uram, −  szólt a titkár, Magyary Zoltán doktor megérkezett.

− Küldje be kérem. – szólt Klebelsberg és helyet foglalt asztalánál.

Magyary kicsit hasonlított hozzá. Talán még kinézetre is. De a meggyőződése egészen biztosan ugyanaz volt. Méltán nevezték őt iskolateremtő tudósnak, „−  bár ebben nekem is volt némi részem,” − nyugtázta magában Klebelsberg.

Miután mindent megbeszéltek, Klebelsberg elégedetten hátradőlt.

− Talán most teszünk is valamit, hogy az orvostudomány végre tovább haladjon és sikereket érjünk el.

− Uram! – telefonon keresik.

Szent-Györgyi komótosan levette szemüvegét, félretolta a lombikot és a telefon után nyúlt.

− Szent-Györgyi Albert. – mutatkozott be.

− Magyary Zoltán.− hangozott a telefon túloldalán. Majd folytatta: − Ma érkeztem Angliába. Szeretném átadni Klebelsberg miniszter úr szívélyes üdvözletét, egyben engedje meg, hogy egy találkozó keretében tolmácsoljam megtisztelő üzenetét.

− „A kávéház jobb, mint otthon” – mondogatta mindig édesapám, Budapesten legalábbis így gondolták. – érkezett meg Szent-Györgyi a találkozó színhelyére.

− Ez valóban így van. – vette át a szót Magyary. − Ezek a helyek a szellemi eszmecserék fórumai, nem ritkán innen indulnak el a tehetségek útjukra. Generációk adják át egymásnak a tudást egy-egy kávé mellett. Írók, költők, muzsikusok, tudósok… és közben Szent-Györgyi arcát figyelte. – Tudósok. – hangsúlyozta ki újra a szót.

A kávéház szürke, égbenyúló falai úgy festettek, mintha a végtelenbe futnának és minden szó, ami itt elhangzik, az ódon falak mélyébe vésődne. Mintha nyoma maradna a mondatoknak. Megmásíthatatlan és kőbevésett nyoma.

− Akkor meg is egyeztünk. − nyújtotta kezét Magyary.

− Számomra a megtiszteltetés. – válaszolt Szent-Györgyi és hosszasan megrázta a küldött kezét.          

Még azon év őszén amikor Magyary megkereste, egy felhős, késő őszi napon hazalátogatott.

A vasútállomás az esti szürkületben kísértetiesen festett. Kéményből felszálló füst, a nyirkos, néptelen utca, olyan érzés volt, mintha senki nem lakna a városban. A vonatról csak ő szállt le egyedül, ami aztán gyorsan tovább is haladt és aminek forró gőze Szent-Györgyi arcába csapott. Kalapját a fejére tette és elindult az állomás csarnoka felé.

− Cudar idő. – morgott magában, mire egy hangra lett figyelmes.

− Uram, kérem fáradjon velem.

Az állomás előtt a ködben, alig láthatóan egy automobil várakozott. Az idegen barátságosan kinyitotta előtte az ajtót, majd a vezetőülésre ült és elindult.

− Engedelmével az egyetemre viszem uram, Klebelsberg miniszter úr már várja Önt.

− Rendben. – bólintott Szent-Györgyi.

Az egyetem épülete gyönyörű látványt nyújtott. Palotához hasonló homlokzata büszkén emelkedett a magasba, az előtte lévő téren gondozott kiskertek, bentről pedig tisztán kivehető volt a munkálatok zaja.

− Erre parancsoljon. −  mutatta az utat Szent-Györgyinek a titkár és egy vaskos, párnázott ajtón betessékelte a szobába. Bent egy ovális, tömött fa asztalnál haton ültek. Mindenki előtt egy vaskos paksaméta, jól láthatóan az abban foglaltakat tárgyalták.

Klebelsberg felállt és a vendég elé sietett.

− Végre, hogy itt van. – üdvözölte a többiek felé fordította tekintettét.

− Engedjék meg, hogy bemutassam Dr. Szent-Györgyi Albertet, aki mától ennek az egyetemnek lesz  −reményeink szerint  − kiváló professzora.

Azon az estén megtárgyalták, hogy a Rockefeller Alapítvány milyen nagy lehetőséget ad a kezükbe és hogy az építkezések ennek jegyében hogyan folytatódjanak tovább.

Szent-Györgyi csupán annyit kért, hogy engedjék kísérleteit befejezni és ha minden a tervei szerint alakul, visszatér Magyarországra.

Szeged gyönyörű volt télen. A januári hóesés ezüst függönyként hullott a városra.  Két év telt el azóta, hogy elfogadta Klebelsberg ajánlatát és professzor lett a szegedi egyetemen. 

Nagyon sokszor gondolt arra a találkozóra. Ott szövődött köztük az a különleges barátság, ami aztán meghatározta további életét.

Sétányon a fák roskadoztak a lehulló hó súlyától és még mindig a karácsonyi díszükben pompáztak. A vasútállomáson párok várakoztak összebújva, egymást melegítve. A pöfékelő vonat gőzfelhőben, lassan és méltóságteljesen begördült az állomásra.

1931. január 3-án Szent-Györgyi Albert családjával együtt hazaérkezett.

Első útja a kórházépülethez vezetett, hogy megnézze az új biokémiai osztályt. A család a kórház szomszédjában lévő épületben kapott lakást, így nem kellett sokat töltenie az utazással.

A gyakornok

 – szegedi évek naplója −

Benedek László Imre vegyész gyakornok tollából

1931. február 16.

Ma reggel korábban indultam otthonról. Ez lesz az első napom professzor úrral gyakornokként. Izgatottan vártam a találkozást. Nagyon sok mindent olvastam róla és nagy megtiszteltetés, hogy mellette dolgozhatok. Ezért úgy döntöttem, hogy a jelentősebb napokról naplót fogok vezetni.

− Ó, hát itt van! – üdvözölt Szent-Györgyi és intett, hogy menjek közelebb.

− Látja ezt? – kérdezte és az üveglapon elhelyezkedő paprika szeletre mutatott. Tegnap este szereztem a vacsoránál. –mondta nevetve.

− De úgy hallottam, hogy Ön tud nekem segíteni paprikához jutni, mint fűszerpaprika szakértő. – mondta,  − nem lophatom ki mindennap a vacsorából, − mosolygott.

Pipára gyújtott, majd hosszasan mesélni kezdte kutatásai célját és eredményeit.

1932. február 23.

Meglátogatott minket Klebelsberg miniszter úr. Nem tudom honnan tudta, de egy zacskónyi zöldpaprikát tett a professzor elé.

1932. február 24. másnap

 Szent-Györgyi csak annyit mondott:

− Egész éjjel itt voltam ezzel a zacskónyi paprikával. Kincsesbányára leltem a C-vitamin kapcsán. –mondta és levette a szemüvegét, - és ami a legfontosabb ezúttal nem feketedett meg.  Régen a krumpli felszíne a levegő oxigénjének hatására gyorsan megbarnult. A frissen felvágott paprika felülete viszont nem barnult meg, mert védve van az oxidációtól.

− Azt hiszem ma rám fog férni a kikapcsolódás.

− Na, jöjjön. – intett felém.

A közeli jégpályát szabadidejükben,  - ha egyáltalán volt olyan -  megszállták a tudósok. Amióta Szent-Györgyi professzor hazajött, egyre többet láttam Klebelsberg miniszter úr társaságában. Szerették a sportot, engem is sokszor invitáltak, néhányszor velük tartottam és csodálkozva hallgattam eszmecseréjüket a tudomány világáról.  Közéjük tartozott Bay Zoltán aki a legfiatalabb volt a társaságban. A három híres embert a tudomány, kutatás, egyetem, oktatás, zene és nem utolsó sorban a sport hozta össze. Mindnyájan különleges emberek voltak.

Sok időt töltöttek együtt hétvégeken is, de akkor is a tudományt boncolgatták és minden pikniknél egekig magasztalták a miniszter urat. Szerintük a klebelsbergi tudománypolitika messzemenőkig egyedülálló és hatékony politika. Ilyenkor mindig megköszönték neki, hogy esélyt adott a kutatásokra, hogy taníthatnak a neves szegedi egyetemen.

1931 jelentős év volt a barátságok, kutatások, tanítások szempontjából. Szent-Györgyi a sportból sem adott alább. Öröm forrásának és a nevelési eszköznek is tartotta sportot, diákjaitól elvárta, hogy sportoljanak, ő maga is teniszezett és röplabdázott, télen korcsolyázott és síelt. Amit pedig senki nem tudott róla, nagyon szeretett és tudott is táncolni.

Olykor-olykor, ha egy kísérlete eredménnyel zárult, táncra perdült a laborban. Sokszor az ajtóban álló Klebelsberg sem zavarta. A  miniszter úr többször ki is jelentette:

−  „ Ha ez kell a sikerhez, ám legyen. Perdüljünk táncra!. Majd Bay tanár úrra és rám kacsintott. Szállóigévé vált mondatát ilyenkor mindig felidézte: − „Veszve van az a nemzet, amely a legfontosabb pozíciókba nem tud azok legmegfelelőbb embereket állítani”.

Amióta a paprika és a C-vitamin összekapcsolódtak, azóta minden napunk vidáman telt. Két dolog határozta meg az együtt töltött időnket: A katalizátor és a jókedv.

1932. október 11-én hivatalos voltam egy családi összejövetelre az egyik Tisza-parti halászcsárdába. Szent-Györgyi és családja, Bay Zoltán és családja és jó magam. Egy-egy igazi,  magyar kupica pálinkával köszöntöttük egymást és kértük a pincért, hogy a vacsorát csak a miniszter úr érkezése után szolgálják fel.

− A C-vitamin, azaz aszkorbinsav, miből legalább 50-60 milligrammra az egészséges szervezetnek naponta szüksége van. – oktatta ki hallgatóságát Szent-Györgyi és  egy kis üvegcsét vett ki a zsebéből.

− Körülbelül ennyi. −  mutatott az üvegre.

Mindenki szájtátva hallgatta és csodálkozva néztek a kezében lévő üvegre. – Ma ezt ünnepeljük. – mondta.

Az asztalnál hirtelen megjelent egy pincér és fejével Szent-Györgyi felé bólintott.

− Uram. – szólalt meg. – Telefonon keresik.

Szent-Györgyi lassan felállt, pipáját letette az asztalra és a pincér után indult.

Mintha hosszú órák teltek volna el, amikor a professzor visszajött az asztalhoz. Szemében a kétségbeesés, arcán a döbbenet és szinte megszólalni sem tudott a hírtől. Abban a pillanatban minden szem rászegeződött és már mindenki tudta, hogy rossz hírt kapott.

− Meghalt. – ennyit mondott és szemét elöntötte a könny.

− Ki? – kérdezte szinte egyszerre mindenki.

− Kuno. – válaszolta. Életében talán akkor nevezte egyedül  keresztnevén a miniszter urat.

− Az nem lehet! – kiáltottak fel többen. – Ez nem történhetett meg!

1932. október 15.

A szegedi Fogadalmi templom megtelt gyászolókkal. Szinte az egész város szeretett volna részt venni  Klebelsberg Kuno Imre Aurél Ferenc kultuszminiszter temetésén.

A szertartás keretien belül Szent-Györgyi Albert is mondott beszédet, amit néma, döbbent csend fogadott:

„Mélyen tisztelt Miniszter Úr, drága barátom!

56 év. Ez nem elegendő. Sem arra, hogy éljen az ember, sem arra, hogy barátságok mélyüljenek el.

Ön áttörést hozott a társadalomban, mi lehetett volna még az elkövetkező években, ha a sors is így gondolta volna. Nem elég ennyi idő, ha élni is szeretnénk! Alkotni, nagy tetteket végrehajtani, barátságokat kötni és ápolni, a jó ügyet szolgálni és élni! Élni nem maradt idő. Ez szomorú, végtelenül szomorú! – mondta beszédét Szent-Györgyi és hangja elcsuklott. Szemében könny csillant meg, majd folytatta:

− Igazságtalan vagy olyan emberrel szemben, aki csak arra törekedett, hogy jobb, okosabb és kevésbé elnyomott társadalmat hozzon létre.

Keze alatt valósult meg az államilag támogatott népiskola-építési program. Az iskolán kívüli népművelés. A szülők Iskolája Az analfabéták taníttatása. Klinikák, főiskolák építése. Az államilag támogatott kutatói állások. Az egyetemi hallgatók számának növekedése. Ösztöndíjjal a fiatalok külföldön való taníttatása.

Munkásságát lángoló lelkesedés, mélységes érdeklődés, önzetlenség, megértés és jóindulat jellemezte.

Hazáját gondolattal, szóval és írással szolgálta. Alkotásaival fejlesztette Szeged városát.

Meghatódva és mély fájdalommal búcsúzom Öntől Miniszter Úr!

− …és búcsúzom tőled Kuno, mint jó barát. – váltott át baráti hangnemre a professzor és az előtt felravatalozott koporsóra nézett.

− Nélküled én ma nem lehetnék itt és velem együtt az a sok tudós, akiknek lehetőséget adtál, akik nélkül országunk és tudományunk nem fejlődött volna megfelelően…  és – Szent-Györgyi elmosolyodott, − aki nélkül a C-vitamin a paprikában maradt volna.

Búcsúzik tőled Bay Zoltán barátunk és családja,  az általad csak „kis gyakornokként” emlegetett Benedek László Imre.

Búcsúznak tőled a tudósok és a magyar társadalom. Szegények, gazdagok. Tanulók és tanulni vágyók.

Búcsúzik tőled a Nép. Isten veled Klebelsberg Kuno.”

A templomban néma csend honolt. Szent-Györgyi cipőjének kopogása olyan zajt keltett, mintha a fülemben kongatták volna a harangokat. Bimm-bamm, bimm-bamm, bimm-bamm…ezt hallottam.

1932. december 25. Karácsony

A méltán híres Kass kávéházban üldögéltünk hárman, így karácsony vasárnap délutánján. Szent-Györgyi csak annyit kért, hogy 15.00 órára legyünk ott, én és Bay doktor úr.

Mi korábban értünk oda és azon tanácskoztunk, hogy vajon mi lehet az oka, hogy ma itt kell találkoznunk.

Rövidesen megérkezett Szent-Györgyi. Az asztalhoz lépett és köszönés helyett három napilapot tett az asztalra.

− Délmagyarország karácsonyi száma, ma jelent meg. – mondta. Majd kalapját, kabátját levetve, helyet foglalt.

− Egy feketét kérek. – intett a főúrnak és szétosztotta a lapokat.

− Majd én olvasom. − szólt hozzánk és az napilap fölé hajolt:

− „ A Délmagyarország karácsonyi számának hosszú évek óta ünnepi eseménye volt gróf  Klebelsberg Kuno mondanivalója Szeged sorsáról, fejlődéséről, jövőjéről.

A volt kultuszminiszter, Szeged jövőjének lelkes tüzű kovácsolója gyakran kereste fel a Délmagyarország  hasábjain Szeged nyilvánosságát; széles látókörű, európéer kultúrájú  átfogó tudása és álmodni is tudó cikkei mindig különleges érdeklődést és felfokozott figyelmei keltettek. Máskor, ha cikkírásra nem jutott idő, gyakran  kitüntető szeretettel fogadta a Délmagyarország munkatársát minisztériumának dolgozószobájában.

Most van az első karácsony, mióta a harmadik Szeged összeforrott Klebelsberggel, hogy a kará-csony előtti megszokott látogatás elmarad. El kell, hogy maradjon, mert azóta Klebelsberg Kunó véglegesen leköltözött Szegedre, a fogadalmi templom kriptájába a Templom-tér szívébe, amelyről annyit álmodott és amelyet oly lelkesen szeretett. A Délmagyarország ezen a karácsonyon Klebelsberg  Kuno özvegyét kereste fel. A kegyelmes asszony elhárította magától a nyilvánosságot és a beszélgetés helyett elküldötte a Délmagyarországnak Gróf Klebelsberg Kuno egyik hátrahagyott írását.”

A következő sorokban az özvegy által írt köszönő levél volt látható, majd Bay doktor átvette a szót és a következő sorokat, ami a posthumus kézirat volt, ő olvasta fel nekünk:

„ Posthumus kézirat

amely világosan és híven visszatükrözi Klebelsberg Kunó nagy koncepciókat átfogó, örökösen dolgozó szellemét, a következőket mondja:

„Sokszor hajlom az ország térképe és központi statisztikai hivatalunk táblázatai fölé és nézem a nemzet területi megoszlását a csonka hazában.”

Ezt követték a számszerű adatok, amit Bay doktor tagolva és szigorúan felolvasott a népesség csökkenéséről.

− Szomorú lista. – mondta, aztán tovább olvasta a miniszter kéziratát:

„ Saját lelkiismeretem nyugodt. Engem az 1930. népszámlálás adatai nem értek meglepetésszerűen, én a 20-as évek folyamán az országban tett gyakori útjaim alkalmával a baj kialakulását közvetlenül a helyszínen láttam és a napilapok hasábjain megjelent cikkeimben ás könyveimben ismételten vészjelet adtam. Nem hallgattak rám, sőt decentralizációs irányzatomért gyakori támadásban volt részem.

A helyzet oly komoly, hogy a magyar vidéki várost ügy Sédánjáról lehet beszélni, s ami még nyugtalanítóbb, a hanyatlás, a sorvasztás erői fokozódó erővel hatnak tovább.”

A felolvasást néma csend követte. Szemem végigsiklott az újság hasábjain. Lentebb a szegedi Fészek klub kiállításáról írtak, majd a templomtervek, egyetemi épületek építkezéseiről, Magyary Zoltán beszéde a közigazgatási reformokról. Rengeteg politikai és csupa-csupa reklám, Pick szalámi, Lővinger bor, mintha nem is karácsony napja lenne.

A lap alján Radnóti Miklós verse tűnt szembe. Kezemmel jeleztem, hogy most én olvasnék.

Szent-György és Bay doktor letette az újságot.

Megköszörültem a torkom és olvasni kezdtem:

„Dél óta utazol s most szakállas este van már,

szembe vénasszony ül veled s az orra bojtosan csorog;

katona alszik sapka alatt és két puskás fegyőr közt

rab ül. Az idősebb őr hangosan kolbászt eszik;

meséli Permben és Ufában volt fogoly

tizennyolc november hetedikén ért haza,

az eső esett. Két hetet pihent, aztán

munkába állt, s azóta embertársait őrzi szuronnyal.

A másik biccent, biztos huszadszor hallja már.

Igy jössz a Tisza mellől s Kőbánya után

a város fölött szőke fény, szeretőd kontya világol.

Ezért vagy itthon itt, ahol születtél!

Szülőanyád s apád meghaltak rég, egymástól

száz lépésnyire áradnak a földbe már.

Ritkán jársz ki a temetőbe s csak egy csokor

virágra telik. Felezni szoktad.

Hajtsd le a fejed, vidéki költő lettél.

A város fölött szeretőd kontya világol

s te jössz felé Tiszától a Duna mellé.

Néped közt jöttél s ha igaz

amit az erdélyi lap írt rólad egyszer,

(hogy Angyalföld és a Lágymányos

proletárjainak költője vagy te),

akkor hazaértél! Hajtsd le a fejed. Még jobban !

Szeretőd megijed, hogyha így lát

s meleg szájával kutatva csókol

kereső szemedre. Emeld föl a fejed és örülj.

Neked lélegzik ő; lehelld föl őt te is!”

Akkor ültünk utoljára így együtt. Az én utamat másfelé vitték a kutatásaim, Bay doktor is elkerült Szegedről.

Szent-Györgyi professzor úrral még egyszer találkoztunk.

1937-ben, amikor munkásságát orvosi és élettani Nobel-díjjal ismerték el. Az átadás után odamentem hozzá, hogy üdvözöljem. Meglepetésemre átölelt és csak annyit mondott:

„Ezt együtt kaptuk, a C vitaminért. - majd könnyes szemmel rám nézett.

Megfogtam a vállát és a jól ismert idézettel köszöntem el tőle:

„ Lágy fűszálon pici él,

s nagyobb leszel a világ tengelyénél.”

Hosszasan néztünk egymás után az ünnepi tömegben, aztán szemünk elveszítette a másikat.

Azon az estén utoljára írtam a naplómba, Sárközi Györgyöt idézve, majd fiókom féltett zugába helyeztem múltam becses kincseit.

„Eljön a nap, hogy többet nem leszek,

a könyvespolcon kis kötet leszek.

Néhanapján egy kéz értem kinyúl

s zörgő lapjaimon váratlanul

fölsüt egy szó, mint másvilági hold,

s új életet kezd, ki fölém hajolt.”

Az öreg apóka, nevezzük Barnabásnak, búsan , kissé komótosan sétált a hóval fedett járdán. Öreg volt már és magányos.  A karácsony különösen éreztette vele a magányt, évek óta társtalanul díszítette fel fenyőfáját és egyedül üldögélve töltötte ezt a szent ünnepet. Minden évben elmerengve álmodozott a múltról. Gyermekkoráról, édesanyjáról. Később párjáról, gyermekeiről. Minden elmúlt és már jól tudta, hogy közeleg a vég. Botjába kapaszkodva, mélyen a zsebébe a kertkapu kulcsáért nyúlt. Hányszor megtette ezt az utat boldogan. Ma már annak is örül, ha bejut a kapun és a jó meleg házba elszenderül végre. Nem készült a karácsonyra. Nem volt miért. Még egy árva szaloncukrot sem vett és idén döntötte el először, hogy karácsonyfát sem állít. Sütni sem fog ünnepi lakomát. Nincs kinek és nincs miért. Ez olyan szomorú. - mormolta magában, közben érezte a szomszéd házból áradó sült pulyka illatot. A bejárati ajtót egy vaskos hótömeg zárta el az úttól. - De sokat havazott, amíg sétáltam. -mondta és a seprűért nyúlt.  A seprű homályában egy pici, mozgó árnyékra lett figyelmes. Lehajolt és a seprű közepéből egy csillogó szempár nézett egyenesen az öreg szemébe. - Te ki vagy? -kérdezte az öreg Barnabás, majd kezét nyújtva hagyta, hogy a seprűben lapuló kislény a tenyerébe másszon. A kis apróság vacogva bújt meg az öreg tenyerében. Érezte, ahogy testét átjárja a melegség és bármi legyen is most vele, bárhová is viszik, ez most olyan meleg és biztonságos, hogy soha nem szeretne innen elmenni. Az öreg óvatosan letette a tűzhely mellé a kis jövevényt. Bundája ázott volt és annyira fázott., hogy még az öreg Barnabás is megrázkódott. 

• - Gyere. -szólt hozzá csendesen és a szekrényből egy bársonyos bundát vett elő. Betakarta és az ölében ringatva próbálta felmelegíteni a kis testet. 

• Ne félj tőlem. - nézett rá kedvesen. Egyedül vagy te  is, én is, jól megleszünk itt karácsony ünnepén. 

A pici idegen kidugta orrát a puha bársony alól. Az öreg akkor látta, hogy egy bájos kiscica a kései látogatója. 

• - Meséld el nekem, hogy ki vagy?! - kérlelte az öreg és ölében a kis jószággal a kamrába indult, hogy tejet töltsön a vendégnek, aki azt óvatosan, de örömmel elfogadta. Amikor jólakott az öreg Barnabás lábához kuporodott és mesélni kezdett: 

• Tudod bácsi, nekem nincs otthonom. Amikor megszülettem anyukámat elvitték, engem pedig kidobtak egy árokpartra. Sokáig kerestem az otthonomat, de soha nem találtam meg. Kóboroltam az utakon és alig találtam ennivalót magamnak. Ma este mindenhonnan elzavartak, pedig amikor benéztem a házak ablakán láttam, hogy mindenhol teli asztalkák vannak és minden roskadásig van ennivalóval. Az egyik ablaknál úgy elbambultam, hogy azt vettem észre, hogy a kisgyerek aki kiszaladt a házból, egyenesen felém tart és kiabál, hogy most futás, mert eltalállak a hógolyóval. Én pedig futottam, ahogy bírtam. Nagyon sok hógolyó eltalált, de aztán megláttam ezt a házat. Itt nem volt fény, nem volt ünnepi asztal, csak csend és béke. Gondoltam itt biztonságban leszek és bebújtam a meleget adó cirokseprű belsejébe. - fejezte be mondandóját a kiscica. 

Az öreg könnyes szemmel hallgatta a történetet. Megölelte a kiscicát és hirtelen támadt egy ötlete. Talán ünnepelhetnék együtt a karácsonyt! De abban a pillanatban egy végtelen fáradság lett úrrá rajta. - Le kell pihennie.- gondolta. Ma nagyon elfáradt. Az ágyhoz csoszogott és végig dőlt a puha paplanon.  

• Nem hagyhatja cserben a kiscicát.- morfondírozott magában, de olyan fáradt volt, hogy elnyomta az álom. Szemében könnyekkel aludt és álmodott. A régi karácsonyokról, a gyerekkoráról, édesanyjáról, a családjáról..... kint ünnepi fények gyúltak és olyan álmot látott, mint akkor régen..... 

Senki nem tudja, hogy mennyit aludt. Ő maga sem. Arra ébredt, hogy asztala roskadásig van ennivalóval, a sarokban ünnepi pompában tündököl a karácsonyfa és a befogadott jövevény az asztal körül serénykedik. 

• Gyere! - fogta meg az öreg Barnabás kezét az árva cica. Ezt mind neked csináltam. -mutatott az asztalra.  

Az öreg könnyeivel küszködve ült le a székre. De hiszen ő pont ugyanezt szerette volna tenni ezért az ártatlan kislényért mielőtt mély álomba szenderült.  

• Tudsz még nekem segíteni! - fordult felé a szorgos kis jövevény és az öreg kezébe adta a diót, hogy csomagolja be szép arany papírba,  amit aztán együtt akasztottak a fenyőfa ágára. 

• De csodaszép karácsony varázsoltál. - mondta az öreg és megsimogatta a cica puha bundáját. 

• Nem én! - válaszolt a cica. Te! Te szívedben volt az a szeretet, ami a karácsony melegségét küldte mindkettőnk lelkébe. 

Majd a finomságokkal megrakott tányért az öreg felé nyújtotta, kint békésen hullani kezdett a hó, ünnepi fények ragyogták be az utcát, bent meleg és meghitt szeretet lengte körül a szobát.  

Két árva lélek fogta meg egymás kezét, a hold beragyogta a hideg tájat, de bent a meleg tűznél egy véget nem érő barátság vette kezdetét.  

A Rottenbiller utca elcsendesedett. A macskaköves úton csak a lassan csepergő nyári eső koppanása hallatszott. A Központi Tejcsarnok udvarán Illés bátya, az öreg csősz hálásan tárta szét karját az ég felé:

- Végre esik. – mormogta és sámliját kitette az ajtó elé.

Megtömte pipáját és az udvaron üldögélve a tejcsarnok épületeit nézegette. Az épületben már senki nem tartózkodott, a kapukat bezárta és minden munkáját elvégezte. Bort is ihatott, ami gondosan el volt rejtve egy régi, kopott komódban.

- Már csak őrködni kell. – gondolta. - Azt meg itt a sámlin üldögélve, pipázgatva és bort kortyolgatva is tudok. Ahogy ott üldögélt, szép csendben leszállt az éj. Pipája füstje nesztelenül gomolygott a levegőben, utat törve a lehulló esőcseppek között. Arra gondolt, hogy lassan bekellene mennie, mert mindjárt éjfélt üt az óra, talán egy kicsit pihenni is tudna. Ahogy sámlijával a kezében a porta felé tartott, furcsa kopogásra lett figyelmes. Mintha valaki végigfutott volna az udvaron. Aztán csörömpölést hallott. Elővette lámpáját, az udvarra világított, de nem látott semmit. Az öreg csősz méltatlankodva feküdt végig az ágyon. - Mi lehetett ez a zaj? – kérdezte magától, majd újra hallotta…az apró léptek kopogva futottak végig az udvaron. Aztán csend lett. – Biztos megártott a bor! – fordult oldalára Illés bátya, majd mély álomba szenderült.

A Központi Tejcsarnok felől egy kismanó futott a sötétben, kezében a friss tejjel megtöltött kannával. Az árvaleányház szürke folyosóján az apró, pici lábak hangtalanul szedték a lépcsőfokokat. Néma csend honolt, már mindenki aludt. Éjfél volt. Itt-ott ajtók nyikorgását lehetett hallani, aztán szaladó lépteket, újabb ajtó nyikorgást és a véget nem érő pici lépteket. A tejesmanó körbejárta az árvák szobáját, kannájából minden bögrét megtöltött, amit azt asztalon talált.  Egyenként leült a kislányok ágyára és gondosan megitatott mindenkit friss, mézes tejjel. Dolga végeztével sietve vette az irányt a tejcsarnok felé, hogy kipihenje maggát és estére újabb adag tejet hozhasson a gyerekeknek. Az ablakon a pirkadat első fényei megvilágították az árvák szobáját. Az asztalon a bögrék frissen elmosva álltak, mintha a lányok este mindent tisztán hagytak volna maguk után. Az ágyak mellett a padlón, furcsa tejszerű cseppek csillogtak, amik lassan felszáradva tüntették el az éjszakai szeretet és gondoskodás nyomait. Reggel a nap vidáman kelt fel és elkergetve minden felhőt, a szemben álló árvaleányházra szórta első sugarait. Az öreg csősz pipával szájában bámulta az ház ablakait. A lányok nyitott ablaknál, arcukon mosollyal köszöntötték őt és vidáman integettek neki. Illés bátya nem értette. Ők mindig olyan szomorúak és az ablakot sem szabad soha kinyitniuk, de ma reggel mintha vidámság költözött volna az ódon falak közé. Egy takarítónő igyekezett be az árvaház kapuján. Az öreg csősz odakiáltott: „Nem tudja mi történt az árvaházban? Ezek a lányok ma nagyon vidámak. – kérdezte az asszonytól.

- De igen! – válaszolt az asszony. – Gertrúdot elbocsátották! - Na, Hál’ Istennek! -válaszolt Illés bátya és a lányok felé kacsintott.

Csak a lányok és a kis tejesmanó tudta, hogy mi történt azon az éjszakán. Rózi meséje valóra vált. Az árvák minden reggel kiabálva üdvözölték az öreg csőszt, aki éjszakánként újra és újra hallotta, ahogy valaki apró lábaival végigszalad a Központi Tejcsarnok macskaköves udvarán.

Csak ültem ott. Némán és szomjasan. Az éhség már nem zavart, a nap vakító sugarai sem. Körülöttem homokot fújt a szél és pusztító volt a forróság.  Ha továbbmegyek, talán találok valahol vizet, de erre egyre kevesebb volt az esélyem. Egy hete gyalogolok. Útközben láttam kiszáradt kutakat, állatokat és embereket, akik csak feküdtek az útszélén. Feladták. Nekik már nem volt más választásuk.

2058-at írtunk.

Az ezredfordulón születtem. Emlékszem a zöld fűre, a kék égre, az esőre, a patakokra, a folyókra, a madarak énekére. Anyám megrögzött zöld aktivista volt, apám klímákat szerelt be lakásokba. Egymás ellen küzdöttek. Apám szavajárása az volt, hogy: „ha nem lenne ilyen hőség, akkor nekem nem lenne munkám és nem tudnánk miből megélni”. Ami tulajdonképpen igaz is volt. Ezért én anyámmal eljártam tüntetni az éghajlatváltozás miatt, hétvégén pedig apámmal klímát szerelni. 2025-re már gazdagnak számítottunk. Anyám megvette az első környezetkímélő autóját, fákat ültetett a kertbe, igazi oázist varázsolt a ház köré. Apám vásárolt egy hektár füves telket, amire teniszpályát épített. Hétvégén az összes barátja ott ugrált a salakos betonon.

2030-ra elismert mérnök lettem. Nem házakat terveztem. Hanem parkokat, üde játszótereket. Beálltam anyám mellé aktivistának. Apám még mindig  klímákat szerelt és még mindig nem ismerte el anyám tevékenységét. Szomszédok örömére a kertben hagyott gallyakat rendszerint elégette, ellenben anyámmal, aki összevágta és komposztálta.

2032-ben elváltak.

A városban ahol éltem, naponta tüntettek a zöldek. Mégis egyre több fát láttam kivágni, egyre több lakóparkot láttam épülni, egyre több beton szívta magába a nap addigra már vakító, fehér sugarait, egyre több gyàr èpült és egyre több folyó víz lett szennyezett. Szemét sokszor az utcàkon hevert.

Az emberek egyik csoportját azok alkották, akik mindenáron megakartak gazdagodni, a másik csoportját azok, akik olyanok voltak, mint az apám: csak a kényelem érdekelte őket és ennek érdekében mindent megtettek. Harmadik csoport azok voltak, akiknek minden mindegy volt, mert: ”azt mi úgysem érjük meg.” Végül a negyedik csoportban voltunk mi, alig néhányan, a „megmentők”.
Béreltünk egy termet, havonta egyszer összejöttünk. Nagy szavak ezek, de próbàltuk megmenteni a Földet. Persze apám oda is eljött. Órákig győzködte anyámat, hogy ide is klíma kellene, mert ropogósra sült, amíg ott ült velünk. Anyám ezúttal sem válogatta meg a szavait. Közölte apámmal, hogy jobban tenné, ha elmenne, mert nem kíván vitatkozni azzal, aki egy klimatizált szobából, szivarral a szájában az ablakból nézi végig, ahogy a hőség elpusztítja a Földet.
Apám nem jött többé.

2034-ben megnősültem. Amikor a feleségemmel családot terveztünk, még nem sejtettük, hogy Föld már nem bír többet. A végét járta. A rengeteg hulladék, az ipari szennyezés, a modern kor vívmányai megtették hatásukat. Rohamtempóban érték egymást a természeti katasztrófák.  Feleségem kutatómunkát végzett és az utolsó, nagy cunami elvette az életét. A gyermekemmel soha nem talàlkozhattam, 4 hónap múlva született volna meg.

Anyám Ausztráliába költözött és haláláig mentette az állatokat az erdőtüzekből. Apámról semmit nem tudok. Valószínüleg egy hűvös szobában halt meg. Egyik kezében szivarral, másik kezében a dagadtra hízott bankszámlájával.
Én pedig itt ülök. A szàm kiszáradt, egyedül vagyok. Még látom, ahogy a szürke égbolt feketévé vàltozik és mindent elmos a végtelen idő.

Nem török pàlcát senki felett, mindenki a pillanatnak élt. De ez a pillanat, most az én vállamra telepedett és én nézem végig, ahogy elpusztul a Föld. -"Talán majd máskor." - mondogatom magamban, aztán lassan elalszom. Álmodom. Apám áll a létrán és klímát szerel, anyám fát ültet. Miért nem tudtak soha egyezséget kötni?
Jó éjt világ! Szép, új ébredést Föld!