Papírra vetett képek

Mũvészet
Smen•  2020. június 20. 21:20

Egy zongorista élete

Egy zongorista élete

 

A novellában valós személy Carl Filtsch.

Carl Filtsch erdélyi szász zeneszerző és zongoraművész, Chopin és Liszt tanítványa.

1830. május 28-án született, Szászsebesen, Romániában és 15 évesen halt meg 1845. május 11-én Velencében, Olaszországban. (Forrás: Wikipédia)

Balla Zsigmond és családja kitalált személyek és kitalált történet.                                                                      

 

A kis zongorista

 

Hűvös őszi szél fújt. Szomorúan, kecsesen meghajoltak a fák, az utca kövén fáradtan huppant a pocsolyába minden egyes csillogó, apró esőcsepp. Mintha lelassult volna az idő.

 

Az öreg zongorista fáradtan lépkedett, igyekezve kikerülte a kátyúkban összegyűlt esőt. Régen járt erre. Már nem nagyon szokott sétálgatni. Megöregedett és beteg is volt. Hosszú évek óta már csak az ablak mögül kémlelte az utcát. Nézte a vígan futkározó gyerekeket, nőket és férfiakat, akik sietve haladnak el a járdán dolgukra igyekezve, vagy éppen kéz a kézben andalogva sétálgattak.  Sajgó szívvel követte tekintetével korabeli társait, akik csoszogva, komótosan haladtak el a háza előtt. Ilyenkor mindig olyan  igazságtalannak érezte a sorsát.

 De ez a mai nap különleges nap volt számára. Ma van éppen 75 éve annak, hogy 15 évesen leült a székre, a vén öreg zongora elé, ahonnan csak akkor állt fel, amikor az 1900-as évek elején megváltozott az általa annyira imádott világ. Mindig azzal vigasztalta magát, hogy a mostani 1920-as évek dübörgése, az új tánc és zenei stílus már úgysem lenne neki való.

 

Minden 1830. május 28-án kezdődött.

Megszületett Balla Zsigmond egy verőfényes tavaszi napon, Budapesten. Balla Mátyás cipészmester ötödik fiaként.

Akkor még csak nem is sejtette, hogy ugyanezen a napon Erdélyben is napvilágot látott egy kisfiú, akivel a sors, a véletlen majd évek múltán összehozza és gyökeresen megváltoztatja hátralévő életét.

 

Mint akkoriban mindenhol, ez a család sem szűkölködött gyerekek terén, éppen Zsigmond volt a tizedik a sorban, így a kényeztetésből bőven jutott neki. Többségében lányok voltak a családban, négy bátyja pedig már elhagyta a család biztonságos melegét, megnősültek. Öt lánytestvére kézről-kézre adta, bizony édesanyjának nem sok dolga volt vele. Annál több édesapjának, hiszen a többi fiú már kirepült, szakmát tanultak, unokákkal ajándékozták meg, a lányokkal ő bizony nem sokat tudott kezdeni, az az anyjuk dolga,- mormolta mindig.

Az öreg Balla Mátyás cipész mesterséget tanult, volt is egy kis műhelye a ház sarkában, de abból bizony ennyi éhes szájat nehéz volt etetni. Szerencsére a városban mindig akadt valami munka, amiből ki tudta egészíteni a kosztpénzt.

A kis Zsigmond gyorsan cseperedett és sokszor elkísérte édesapját, amikor egy-egy helyen bérben vágta a tűzifát. Házaknál, kocsmáknál szívesen alkalmazták, mert ügyes volt és fáradhatatlan. A kis Zsigmond kedvenc helye egy öreg, kopott italkimérő volt. A kis, szűk helyen csak négy asztalka és 16 szék fért el, ebből is az egyik szék egy öreg zongora elé volt téve, a sarokba. Néha hallotta, ahogy játszik rajta a zongorista. Olyankor odalopózott az ajtóhoz, nagy kerek szemeit becsukta és elképzelte ahogy ujjai a zongora hideg, elefántcsont billentyűihez érnek. Nem hallott ettől szebb zenét soha a világon. Ilyenkor pillangónak képzelte magát, aki a szél könnyed szárnyán, a magasban repülve, a szivárvány tündöklő színein át szárnyal messze a fellegekbe. Álom, csodaszép álom. - gondolta magában és fülében az édes dallam minden hangjegyével szélsebesen visszaszaladt édesapjához.

 

- Hol csavarogtál gyermekem?- kérdezte kissé morcosan az öreg Balla, aki már hetek óta követte fiát, amint az az ivó ajtajában szájtátva hallgatja a zongorista játékát.

- Sehol édesapám, csak szaladtam egyet az udvaron. -füllentette a kisfiú és szeme sarkából nézte, ahogy az apja erre rábólint.

Hűvös este volt. A hold ezüstös fénnyel ragyogta be az udvart. Az öreg Balla megtömte pipáját, leült felesége mellé a lócára.

- Te asszony, nagy gondban vagyok ám én! -kezdte.

- A fiunk minden nap szájtátva hallgatja a zongoristát az ivóban.

- Én meg nem tudom, hogy mit csináljak. Mert látom én, hogy érdekli, de amikor megkérdezem, hogy hol járt, füllent ám  nekem.

- Ó! - vette át a szót a felesége.  Itthon is mindig dúdolgat, ujjaival dobol az asztalon. Sejtettem én Mátyás, hogy ez a gyerek nagyon szereti a zenét.

- Hát ha így van,-zárta le az öreg Balla, - akkor én magam fogom kézbe venni a sorsát. És ezzel, mint akit a legnagyobb megelégedéssel töltött el az iménti beszélgetés, odament az asztalhoz és töltött magának egy pohár bort.

Azon tűnődött, hogy vegye rá az ivó tulajdonosát, hogy engedje egy kicsit játszani a fiát a zongorán, amíg nem érkezik meg a zongorista az esti mulatságra. - Majd nem kérek pénzt a favágásért, cserébe ezt kérem és akkor biztos megengedi- morfondírozott. - Nem rossz ember az ivós, meg lehet, hogy neki jobb is lesz ha nem pénzt kell adni. Kicsit odaül a gyerek, játszik kedvére és hazajövünk. Olyannyira meghatódott ettől a tervétől, hogy még a szeme is könnybe lábadt. 

Közben a hold egy kicsit lejjebb ereszkedett és mintha kacsintott is volna, békésen, csendesen leszállt az éj.

 

A főtéren ezen a reggelen szokatlanul nagy volt a nyüzsgés. Az emberek egy plakát alatt összegyűlve tanakodtak.

A plakáton az alábbi szöveg állt: 1841. augusztus 12-én Pest-Buda turné keretében koncertet ad Carl Filtsch (Filtsch Károly) erdélyi szász zeneszerző és zongoraművész.

Lejjebb apróbb betűkkel olvasható volt életútja: „Carl Filtsch Született: Szászsebes, 1830. május 28-án. Hároméves korában kezdett zongorázni tanulni, tanárja édesapja volt. A család tíz gyermeket nevelt, a kis Károlyt édesapjának köszönhetően felkarolta Chopin és Liszt, akiknek a mai napig a tanítványa.”

Majd még lejjebb egy honművész kritikája volt olvasható: „Méltán várható, hogy belőle Erdélynek Lisztje lehet.

Az öreg Balla nem akart hinni a szemének. Ez a kisfiú pont azon a napon született, amikor az ő fia. Ahogy olvasta az írást egyre több hasonlóságot vélt felfedezni fia és a plakáton szereplő kisfiú között. „Édesapjának köszönheti, hogy felfedezték, tíz gyermekes családból származik…. Talán csak egy nem stimmel, hogy Zsigmond már 11 éves, ő már nem fog három éves korától zongorázni tanulni.

- De talán még nem késő.- pödörte meg bajuszát Mátyás és sebtében hazaindult, hogy feleségének elmesélje a főtéren látottakat.

Azon az estén furcsa dolgok történtek. A kis Zsigmond éppen az udvaron segített édesanyjának a jószágokat etetni, amikor édesapja hangját hallotta.

- Eredj fiam a szatócshoz, itt a pénz és hozzál egy üveg petróleumot.

- Igen édesapám, megyek!- és szaporán szedni kezdte lábait a szatócs bolt felé. Közben azon járt az esze, hogy vajon minek kell a petróleum ilyenkor? Azt csak karácsonykor szoktak venni, az ünnepi asztalhoz. Máskor mindig gyertya ég, vagy a holdfény világít be az ablakon. De hiába gondolkodott, nem jutott eszébe semmi a petróleumról, csak az ünnep. A nagy ünnep.

Amikor visszaért, friss kalács illata csapta meg az orrát és sült hús illata lengte be az udvart. Már végképp nem értett semmit.

Bent a konyhában szépen megterítettek nővérei, édesapja megtöltötte a lámpást, meggyújtotta és az asztal közepére tette. Édesanyja felvágta a húst és kenyeret, nővérei megkérték, hogy mosakodjon meg, tiszta ruhát hoztak neki és leültették a szépen megterített asztalhoz. Egyikük felvágta a kalácsot és a levegő egy csapásra mézédessé álommá vált. A kis Zsigmond tátott szájjal nézte, ahogy az egész család körülötte sürög-forog.

- Holnap nagy nap virrad rád gyermekem- kezdte mondandóját az öreg Balla.

Tudom, hogy régóta érdekel téged a zene, a zongora. Figyeltelek téged a kocsma udvaráról, ahogy álltál az ajtóban és hallgattad a zongorista játékát. Mindennap végig követtem, ahogy fájó szívvel haza kellett velem jönnöd.

A kis Zsigmond már éppen szólni akart, hogy eloszlassa édesapja gyanúját és elmondja, hogy ez nem így van, nehogy a szülei nehezteljenek ezért rá, amikor édesapja folytatta: -Ezért édesanyáddal úgy döntöttünk, hogy segítünk neked azzá válni, aki szeretné lenni.

Holnap a városba érkezik valaki, aki téged nagyon fog érdekelni és ahová én elviszlek téged, majd zsebéből kihúzta a főtérről leszakított plakátot és fia kezébe nyomta.

A kisfiú elvette a papírt, széthajtotta és meredten bámult a hirdetésre. Testén végig futott a borzongás és könny szökött a szemébe. Ezt a plakátot ő is látta, amikor néhány napja kiszögelték. A főtéren áthaladva arra lett figyelmes, hogy kalapálnak, közelebb ment megnézni, hogy mit akasztanak oda és akkor olvasta.  Nehezen tudott eljönni onnan, újra és újra végigolvasta, fájó szíve majd megszakadt, hogy ő nem lehet ott. Erre most itt fogja a plakátot és édesapja holnap elviszi őt élete legnagyobb eseményére.

- Édesapám, édesanyám, nővéreim! - a kis Zsigmond felugrott és zokogva édesapja nyakába borult.

- Köszönöm!- és a könnyei utat törtek arcán, ráhullottak az ingére, onnan a padlóra és gurultak, gurultak szerte az egész világon, hogy elmondják mindenkinek: „Ma egy kisfiú lett a világ legboldogabb gyermeke.”

A Balla házba gyönyörű reggelre virradtak az ott lakók. A kis Zsigmond lázasan készülődött, frissen főzött kakaót szürcsölt és mintha a nap is másképp dugta volna ki az orrát a hegyek mögül. Gondosan összehajtogatta édesapjától kapott plakátot és  eldugta inge ujjába. Kiment a tornácra és akkor, abban a pillanatban úgy érezte, hogy rámosolyog a világ.

Ez a koncert maga volt a csoda. A kis Zsigmond olyan átéléssel hallgatta Carl játékát, hogy még a mellette ülő édesapja is beleborzongott. Közben az öreg Mátyás már terveket szövögetett a kisfia jövőjéről.

A koncertet hatalmas taps követte, a kis Zsigmond felállva éljenezte a zongorajátékot,  amikor a  távolból nővére kiabálására lett figyelmes.

- Édesapám, Zsigmond! Gyertek gyorsan!- majd megpillantotta nővére mögött Carl Filtsch-t.

És ott álltak egymás mellett, a két 11 éves kisfiú. A híres, a zongoraművész. Az ismeretlen, a zongorázni akaró. Két gyermeki lékek, a két szeretni való.

Carl a kis Zsigmond felé nyújtotta kezét.

- Szervusz! A nővéred már sokat mesélt rólad, mondhatom nagyon ügyesen sikerült neki eljutnia hozzám, tudod a szüleim nem nagyon hagyják, hogy koncert után valakivel is beszélgessek. De megenyhültek, amikor hallották, hogy ugyanazon a napon születtünk és te pont úgy szereted a zenét, ahogy én is.

A kis Zsigmond megihletődve állt, szinte földbe gyökerezett a lába, de odanyújtotta a kezét és bemutatkozott.

- Balla Zsigmond, - mondta, de Carl máris folytatta.

- Kitaláltam neked valamit - és a kis Zsigmond édesapjára nézett. - Ugye megengedi?

- Az attól függ,- mondta az öreg és megpödörte bajuszát, közben rápillantott lányára, aki sejtelmesen mosolygott.

- Ha eljöhetne Zsigmond és természetesen Önök is hozzánk, akkor Zsigmond játszatna a zongorámon. Szeretném hallani, ahogy játszik. Nem lakunk messze és a szüleim szívesen elhoznak mindenkit a kocsijukon, én már megbeszéltem velük.

Pest-Buda gyönyörű látványt nyújtott este. Járdák kövéből égbe meredező kandeláberek, tetején pislákoló olajlámpácskák világították meg a macskaköves utat.

A forgalom csak néhány lovaskocsiból állt, akik sietve szállították megrendelőiket egy-egy nívós szórakozóhelyre, míg mások egymásba karolva sétáltak a járdán. Némelyik utcában hangos zene szólt, ami kiszűrődött a bárok ablakán, ajtaján. A hold megvilágította a házak tetejét, a csillagok figyelmesen kísérték a földi élet minden pillanatát. Szép, meleg nyári este volt.

A ház, amit Carl szülei béreltek a belváros szívében helyezkedett el. Nem pompázott, nem volt fényűző, éppen csak olyan, mint egy takaros kis otthon. De a Balla család  szegényes kis hajlékához képest, számukra egy fényűző, pompás palotához hasonlított.

Egy nagy nappali állt középen, pont mint egy koncert terem és a zongora. Igen, a zongora! A nappali közepén. A kis Zsigmondnak a szája is tátva maradt, ahogy meglátta. Ilyen csodát még életében nem látott, az ivó ütött-kopott zongorájához képest ez maga volt a megtestesült művészet, műalkotás.

A házigazdák hellyel kínálták a vendégeket, akik feszengve bár, de elfogadták, a kis Carl pedig a zongorához kísérte Zsigmondot. A kisfiú bátortalanul leült a székre, inge ujjából előhúzta az aláírásra szánt plakátot. Gondosan a zongora tetejére tette, kényelmesen, bár kissé félénken, elhelyezkedett.

A következő pillanatban már vékony kis ujjai a zongora hideg billentyűin klimpíroztak. Nem gondolta át, hogy mit játszik, még csak kotta sem volt a fejében, sosem látott olyat, csak játszott-játszott, körülötte megszűnt az idő, csak a zene volt és a zongora.

A kis Carl megrökönyödve ült a székén. Lenyűgözve hallgatta Zsigmond játékát, majd hatalmas tapsviharban tört ki. A teremben ülők mindegyike felállt és megtapsolta a kisfiút. Az öreg Balla szemébe könny szökött. - Ő az én fiam. - gondolta magában és büszkeséggel töltötte el, amit itt most hallott.

Azon az estén a Carl elmondta Zsigmondnak, hogy bizony ő milyen sokat gyakorolt, amíg idáig eljutott és nem győzte dicsérni mindazért, amit most itt hallott és megígérte neki, hogy valamikor még ő is híres lesz.

Ezen az estén Carl egy olyan mondattal engedte Zsigmondot útjára, amit ő maga hallott Liszt Ferenctől: „ Ha ez a kicsike elindul, én becsukhatom a boltot.” 

 

 

Másnap reggel Zsigmond nehezen ébredt. A madarak már órák óta csiripeltek, de ő nem arra kelt, mint ahogy máskor szokott. Édesapja hangja ébresztette, aki éppen beszámolót tartott édesanyjának a konyhában, hogy milyen csodálatos volt a múlt éjjel.

- Ha hallottad volna, ahogy ez a gyerek játszott! Ahogy tapsoltak, ahogy Carl dícsérte! Csodálatos este volt, tennem kell valamit a jövőjéért! - ujjongott feleségének.

- Ezt a tehetséget, nem hagyhatjuk kárba vészni. -helyeselt Zsigmond édesanyja.

Azon a reggelen is, mint mindig, együtt mentek az ivóba. De Balla Mátyás nem favágással kezdte a napot.

Alkut kötött.

- Zsigmond!

- Parancsoljon édesapám! - futott Zsigmond az apja elibe.

- Mától minden nap, amíg nem érkezik meg a zongorista és nem veszi kezdetét a mulatozás, zongorázhatsz az ivóban. Én itt künn elhasogatom a fát, de ha szólok, indulunk haza. - parancsolta.

Rajta és az ivó tulajdonosán Vincze Gyulán kívül senki nem tudta, hogy az alku bizony arról szólt, amit Balla Mátyás már régen a fejébe vett. Nem kér pénzt a favágásért, ha a fiát engedi a tulajdonos játszani. Neki nem lesz kára így se, úgy se belőle, mert a zongora estig úgy is ott áll magányosan.

A kisfiú azt sem tudta, hová legyen az örömtől.

- De édesapám, magának kell a segítség, nem hagyhatom, hogy egyedül dolgozzon. - méltatlankodott.

- Te azt csinálod, amit én mondok.  -zárta le a beszélgetést az öreg. Többet egy szót se!

 

És többet egy szó sem hangzott el.

Csak a zongora hangja hallatszott. Minden nap, minden este, egészen addig, amíg maga az ivó zongoristája egy véletlen folytán korábban ment be az ivóba és meghallotta Zsigmondod játszani.

Csak állt ott, földbe gyökerezett lábakkal. Régóta játszott már, sok zongorajátékot hallott életében, de ilyet még soha.

Ott, abban az ivóban kezdődött el Balla Zsigmond "Az öreg zongorista" visszavonhatatlan és megmásíthatatlan karrierje.

Az ivó zongoristája kegyeibe fogadta, együtt játszottak esténként és megtanította mindenre, amit egy bárzongoristának tudnia illik.

Éppen betöltötte a 15 életévét, amikor egyik reggel egy sürgöny érkezett, mellette egy boríték, amire ez volt írva: Balla Zsigmond saját kezébe. Azt sem tudta hirtelen melyiket nyissa ki, de a sürgönyt fontosabbnak találta, ezért nem gondolkozott sokat,  sebtében feltépte.

" Soha el nem múló fájdalommal tudatom Önnel, hogy Carl Filtsch az úr 1845 évének május havának 11.  napján, 15 éves korában elhunyt.

Maradok tisztelettel: Josef Filtsch"

 

Életében ilyen fájdalom még nem járta át Zsigmond testét. Ha évekkel később megkérdezték, hogy mit érzett azon a napon, soha nem tudta szavakba önteni azt a fájdalmat. Csak állt ott némán, kezében a rideg sürgönnyel és a felfoghatatlan szavakkal.

A néma csendet édesapja törte meg.

- Mit hozott a posta édesfiam?  - kérdezte, de már a következő pillanatban látta, hogy kérdése feltépte Zsigmond elfolytott zokogását. Elvette fia kezéből a sürgönyt, leült és hol az érzéketlen papírosra, hol a rémült, zokogó, megtört fiára nézett.

- A jó Isten nyugosztalja békében. - mormogta és inge ujjával megtörölte szemét.

A borítékot senki nem nyitotta fel azon a napon. Az a nap a megemlékezés, kegyelet napja volt. Gyertyát gyújtottak a ház minden zugában és emlékeztek. Egy tehetségre, egy barátságra egy soha el nem múló szeretetre. Emlékeztek Carl Filtschre, aki bearanyozta életüket és bearanyozta Párizs, Bécs és szinte az egész világ életét.

A kredencen napok óta árválkodó boríték komoly fejtörést okozott a házban, amíg egyik este Zsigmondot megvárta édesapja, amikor az ivóból hazaért.

- Édes fiam! - kezdte. Lassan ki kellene nyitni azt a borítékot.

-Tudom édesapám.-válaszolt Zsigmond, majd levette a kredencről a papírost és letette az asztalra.

- Ha akarja, nyissa ki maga. -mondta, de édesapja gyorsan a szavába vágott.

-Te nevedre küldték, téged illet! Nosza, nyisd ki. Eljött az ideje.

Zsigmond remegő kézzel a borítékért nyúlt. Óvatosan feltépte.

Az öreg szeme sarkából figyelte fiát, aki remegő kézzel nyitotta szét a papírost, amit a borítékban talált. Ismerősnek tűnt, de nem volt benne biztos, hogy ez a papíros az, amelyikre gondol. Óvatosan széthajtogatta, keze remegett, szemei könnybe lábadtak!

-Édesapám! Édesapám! - kiabálta.

- De hiszen ez a plakát! A plakát, amit a zongora tetején hagytam, amit annyira bántam mindig, hogy akkor elfeledkeztem, róla és nem írattam alá a barátommal.

Zsigmond széthajtotta a plakátot, amin a következő írás volt: "Emlékszel mivel engedtelek el akkor este, Liszt Ferenc szavaival, amit nekem mondott: " „ Ha ez a kicsike elindul, én becsukhatom a boltot.” 

Nagyon híres leszel, csak bízz magadban drága barátom, nagyon örülök, hogy megismertelek. Én most Párizsba utazom és Bécsbe, aztán Velencébe, ha egyszer arra jársz, majd gondolj rám!" Baráti üdvözlettel: Carl Filtsch."

Zsigmond megtörölte szemét és visszagondolt az elmúlt négy évre. Mennyi, de mennyi levelet írt Carlnak és ő soha nem válaszolt. Most már tudta, hogy miért. Végigutazta Európát, talán soha nem is kapta meg a leveleit. De ilyen levelet soha nem várt tőle. Bánatos szíve majdnem megszakadt a fájdalomtól.

Mátyás a borítékért nyúlt. Mintha lenne még benne valami. -Fiam, ebben  van még  egy papíros és átnyújtotta Zsigmondnak a tasakot.

A borítékból előkerült még egy levél, amit Carl édesapja, Josef Filtsch írt:" Kedves Zsigmond! A fiam az általa is említett, utolsó koncerthelyén, Velencében halt meg, tuberkulózisban. Ezt a plakátot mindig is szerette volna személyesen átadni, a 13 éves korában komponált Mazurkával együtt. Azt szerette volna, ha ez a Mazurka, aminek címe: Mazurka in E flat minor, az Önök barátságának a jelképe lenne. Fiamat az Ön által játszott zongoramű ihlette, amit otthonunkban bemutatott és amiről csak  annyit mondott Carlnak, hogy nem tudja mi ez, csak úgy játszik, amerre viszik az ujjai.  A fiam pedig megkomponálta, hogy legyen egy örök emlék kettőjük barátságáról. Itt küldöm a kottát és sok sikert kívánok Önnek az életében. Tisztelettel: Josef Filtsch"

Zsigmond széthajtogatta a kottát és lassan, mint az elmúlt napok mindegyikén újra eleredt a könnye. - Örök barátságunk jelképe.- ismételgette magában Carl szavait. Már tudott kottát olvasni, az elmúlt években a bárzongorista megtanította neki. Végignézte a papírt, -Ez gyönyörű. - állapította meg és elhatározta, hogy a mai estet az ivóban ezzel a Mazurkával fogja kezdeni.

És így tett minden nap, minden este, sok-sok éven át. Az ivóban állva tapsolták meg minden egyes alkalommal Zsigmond és Carl Mazurkáját. A tulajdonos olyannyira megszerette, hogy előfordult, hogy műsor közben, amolyan pihenésképpen, vagy zárás után újra eljátszatta Zsigmonddal.

 

Nehéz idők következtek. Az 1848-as szabadságharcban Zsigmond eltemette édesapját, nővérei férjhez mentek, édesanyjáról neki kellett gondoskodnia, aki végül már a kiegyezést sem érhette meg. 1866-ban ő is meghalt.

 

A kiegyezést követően Zsigmond felmondott az ivóban, ahol már olyan népszerűségre tett szert, hogy híre bejárta a környéket. Szokásához híven  minden estét a Mazurkával kezdett és csak játszott, játszott hajnalig.

 

1868-ban úgy döntött, hogy világot lát és végig járja Carl Filtsch életútját.

Így került Párizsba, Bécsbe, Brüsszelbe, Angliába  és végül Velencébe.

Bécsben egy kiállításom megtudta, hogy Carlnak egy bizonyos Bánffy és Eszterházy házaspár viselte gondját, velük töltötte minden idejét és velük tartózkodott akkor is, amikor megbetegedett és meghalt. Nagy kutatások árán, megtalálta az egyik házaspárt, akik elvezették Carl Filtsch sírhelyéhez a velencei San Michele-szigetekre.

 

Zsigmond egy táblát vésetett a sírra, Vörösmarty Mihály szavait idézve:

 

„Teslér, ki hitte, hogy megint feléd
Visz változékony sorsom istene?
Ki hitte, hogy még egyszer nyughatom
A hű barátság karjain veled,
S mit most akadva késve hoz s viszen
A néma tolmács, azt buzgó szivünk
Teljes hevéből nyers szó fejti ki,
S titkunk ha lesz, nyílt ajkunkról ömöl,
Nem a lezárt lap álmos rendiről. „

 

A zongorista

1870-ben 40 éves korában, Balla Zsigmond visszatért Magyarországra. Az ország nagy változáson ment keresztül az utóbbi években. Pest-Buda pedig egyenesen a felvirágoztatás útjára lépett, számára ez a két év olyan volt, mintha évtizedekig távol lett volna. Abban az évben, március 2-án avatták fel a Budavári Siklót. Zsigmond még Budai Hegypálya néven ismerte a helyet, ma meg már siklót avatnak. -csodálkozott. Sokat kirándult arra és nézte a várost, ahol felnőtt, ahol annyi értékes, kedves emlék érte. Egyik ilyen sétáján fedezett fel egy különleges bárt, a Budavári Palota közelében, nem messze a Duna parttól egy eldugott, bár annál forgalmasabb kis utcában. Minden alkalommal amikor arra járt, betért ide. Kellemes kis hely volt, csodálatos, ízletes ételekkel, friss, hideg italokkal, finoman gőzölgő feketével. Csak egy valami hiányzott neki, a zene. Soha, senkit nem látott ott játszani, semmilyen hangszeren, pedig bent a sarokban állt egy gyönyörű, fekete, csillogó zongora.

- Istenem. - morgolódott magában, - hát senki, senki a világon nem akar játszani rajta? Akkor már ő maga is, több, mint két éve nem játszott. A sok utazás, a külföldön töltött idő mindezt nem tette lehetővé számára. Megvacsorázott, kért magának egy pohár bort és ahogy kortyolgatta eszébe jutott valami.

- Pincér!- intett oda  személyzetnek. - Igen, uram parancsoljon. -sietett oda a pincér.

- Beszélhetnék a tulajdonossal? - Valami baj van uram, nem ízlett a vacsora? - Nem erről szó sincs, nagyon ízletes volt, más miatt szeretnék néhány szót váltani vele.

-Azonnal szólok neki uram. -és a pincér kicsit méltatlankodva eltűnt az ajtó mögött. Kisvártatva, oldalán a tulajdonossal megjelent Zsigmond asztalánál.

- Uram, ez az úr keresi Önt, mutatott Zsigmondra a pincér. Tulajdonos a széken ülő férfire szögezte tekintetét, aki éppen felállni készült. Amikor tekintetük összetalálkozott,  egyikük sem akart hinni a szemének, szinte egyszerre szólaltak meg mindketten.

- Balla Zsigmond! Zsigmond, drága barátom, hát te vagy az?- borult a férfi nyakába a tulajdonos.

- Vincze Gyula bátyám, csak nem a híres ivó tulajdonosa áll most itt velem szemben? - kérdezte csodálkozva? - De bizony! - ölelte tovább Zsigmondot a jó öreg ivós.

- Milyen régen találkoztunk, mesélj nekem drága Zsigmond. Azon az estén éjszakába nyúlóan beszélgettek. Zsigmond elmesélte, hogy merre járt az elmúlt években, beszélt szüleiről, testvéreiről, Carl sírjáról és nem felejtette el megemlíteni a sarokban porosodó, gyönyörű, csillogó zongorát sem, kérte Gyulát, hogy meséljen neki róla és arról is faggatta, hogy mi lett a régi ivóval és hogy került erre a nagyon nívós, elit környékre.

- Bizony ennek van egy története- kezdte mondandóját Vincze Gyula.

Amikor elmentél nagyon sokan kerestek, olyan híres lett az a hely, hogy az öreg bárzongoristának alig akadt egy szabad perce, annyian mulattak ott minden este. Lassan kinőttük azt a helyet. Amikor pár éve kezdett itt kiépülni a negyed, erre jártam és megláttam ezt az üres, lepusztult termet. Gondoltam megérné rendbe hozni és felvirágoztatni, esetleg egy zenés étteremmé építeni. Eladtam az ivót, az most egy csendes kiskocsma lett, itt pedig minden nap több száz ember megfordul. Ebédelni, vacsorázni, vagy csak egy italra, kávéra néznek be, de sokan jönnek, nap mint nap.

- Azt látom- mondta Zsigmond - de miért nem játszik senki a zongorán- kérdezte kíváncsian.

- Tudod, a régi zongorát odaajándékoztam az öreg zenészünknek, megérdemelte hosszú évtizedekig játszott rajta. Azt gondoltam erre a helyre veszek majd egy ide méltót és azon is éppen úgy, ha nem jobban tud majd játszani. Nagyon boldog volt, behangolta, és minden ugyanúgy folytatódott, mint annak idején az ivóban. A régi vendégek mind jöttek, az újak egyre gyűltek és akkor szegény öreg megbetegedett. Sajnos nemsokára meghalt. Akkor egy ideig senki nem játszott rajta, nem is akartam, azt terveztem, hogy más zenét hozok ide. De azért néha jött jelentkező, leült és nem tudott játszani. Mindegyikük azt mondta, hogy el van állítva a zongora, ezen nem lehet játszani. Végképp elment már attól a kedvem, hogy új zongoristát keressek, pedig ott van az az új, csodálatos hangszer, nemcsak neked, nekem is megszakad érte a szívem.

Zsigmond elképedve hallgatta az ivós történetét, mélyen magába szívta minden szavát, majd egy hirtelen ötlettől vezényelve felállt és a zongora felé mutatott.

- Szabad?- nézett Gyulára. - Természetesen. - válaszolt az ivós és sietve Zsigmond előtt, a zongorához érve kihúzta a széket. - Parancsolj.- mutatott az ülőkére.

 

Zsigmond kicsit tétován, talán mint 11 éves korában Carl otthonában, de már attól magabiztosabban leült a székre, felemelte a billentyűkről a fedelet, feltűrte ingujját és óvatosan, finoman, kecsesen megérintette az elefántcsont billentyűt.

Erre mondják, hogy a tündérek megfogják egymás kezét, felrepülnek a levegőbe és a szél könnyű szárnyán, lágyan kecses táncot járnak. Ekkor megnyílik a menny és az angyalok ezüst port szórnak a világra, hogy minden ember szívébe beköltözzön a szeretet.

A bár elcsendesült. Ha nem ontotta volna lágy dallamát a zongora, még azt is lehetett volna hallani, ahogy a üvegben a pezsgő édes buborékjai kergetőznek és végtelen köröket rónak, mint a bolygók a világmindenségben.

Az emberek lélegzetüket visszatartva hallgatták a csodát, Vincze Gyula elmorzsolt néhány könnyet a szemében, de végül nem bírta tovább visszatartani érzelmeit és sírni kezdett, mint egy kisgyerek. A Mazurka, az az édes, soha el nem felejtett dallam, az fűszerezte be a levegőt és elvarázsolt mindenkit, aki abban a teremben ült.

Aztán csend lett, kínos csend. A zene elhallgatott és a teremben még a légy zümmögését sem lehetett hallani.  Mintha megállt volna az idő. Vagy talán meg is állt?

Egyszer csak helyéről felpattanva, egy jól öltözött úriember összecsapta két tenyerét, a másik asztalnál egy kisasszony is követte, aki szintén tapsolni kezdett, aztán a másik asztalánál is felálltak, a végén felállt az egész terem. Az emberek egytől-egyig tapsolni kezdtek, - Bravó, bravó – kiáltozások közepette kezdetét vette Zsigmond éljenzése. Soha nem látott sikert aratott azon az estén. Vincze Gyula a meghatottságtól szólni sem tudott. Később szerződést kötött Zsigmonddal. Teljes ellátás, koszt és kvártély, jó fizetés és a jól megérdemelt siker. Csak ennyit tudott ígérni és ígéretét egészen haláláig be is tartotta. Pontosan még 30 évig. 1900-ban sajnos, 90 évesen a jó öreg Vincze Gyula jobblétre szenderült. Zsigmond 70 éves volt éppen akkor. Az elmúlt 30 éve alatt amit az élettől megkaphatott, mindent elért. Ez a hely számára meghozta a várva várt sikert. Bár nem lett híres zeneszerző, mint egykori barátja Carl, de amit elért, az számára bizonyíték volt arra, hogy szegény család sarjaként is lehet valakiből jó elismert ember. Mindennap hálát adott a sornak, hogy megismerte Carlt, aki nemes és gazdag származása ellenére felkarolta és felemelte, aki biztatta és barátjának fogadta. Mindig eszébe jutott, hogy mennyire tiszta és mennyire nemes lélek volt.

A bár vezetését Vincze Gyula fia, Kálmán vette át. Rettenetesen szerette az öreg Zsigmondot, aki ugyanúgy, mint fiatalkorában napról-napra elvarázsolta közönségét. Nagyon finomak voltak az ételek, sőt már egyre több új fogás is bekerült a repertoárba, de nagyon sokan csak a bárzene miatt jöttek ide. Pontosabban Balla Zsigmond miatt.

1905 karácsonyán az akkor 75 éves Zsigmond, nagy lelkesedéssel készült az estére. Minden karácsonyt imádott a bárban, mert a karácsonyi zenék a szíve nagy szerettei közé tartoztak. Imádta játszani az összes szentestén megszokott dalt, de nagy kedvence a Csendes éj volt. Alig várta, hogy kezdődjön az este, mert miután eljátszotta az összes kért dalt, pontosan 18.00 órakor a Csendes éj következett. Minden évben így volt ez, bizony már 35 éve. Mint máskor is, levette a kabátját a fogasra akasztotta, leült a székre, hoztak neki egy italt, eljátszotta a Mazurkát, mint valami Himnuszt, rágyújtott egy cigarettára klasszikust játszott, majd átváltott a párizsi mulatók revüzenéjére hiszen haladni kell a korral. 18.00 óra közeledett, de még Kálmán nem volt ott, hogy szóljon neki a Csendes éjről, ezt furcsállotta is. Gondolta, hogy biztos nagyon elfoglalt és csúszik az este, sok a vendég, sok vacsorát kell felszolgálni, de majd biztosan szól neki időben. Mindig így szokott lenni. Az óra 10 perc múlva 6-ot mutatott. Az öreg zongorista kért egy pohár bort a pincértől és cigarettára gyújtott. - Még van idő.- konstalálta magában és mélyet szippantott a cigarettából. Lassan telt az idő, elnyomta a cigarettát, elhelyezkedett és rátette ujjait a Csendes éj kezdő akkordjaira. Abban a pillanatban a távolból felhangzott valamit furcsa hangú zene. Ez mi?- kapta fel fejét Zsigmond. Aztán felismerte, a Csendes éj, valamit nagyon furcsa hangzásban. A teremben csend lett, mindenki a zenét hallgatta és boldogan ujjongtak a karácsony eljöttén.

Az öreg Zsigmond felállt, a tömegben szinte senki nem figyelt rá, valamit néztek, valami köré nagyon odagyűltek, oda kell mennie és fáradt léptekkel utat tört magának.

- Zsigmond bátyám!- kiáltotta Kálmán, amikor meglátta az öreg zongoristát. Jöjjön ide, nézze milyen csodálatos találmány ez. Úgy hívják gramafon. Mától már nem kell annyit dolgoznia, néha bekapcsoljuk ezt a kis masinát és mulathat mindenki kedvére. Az öreg odalépett és szájtátva nézte, ahogy tekerik a kart és a nagy kürtből felcsendül a jól ismert, de recsegős és hamis hang. - Ez lenne a jövő, a tiszta és szép hangzású mű, ez biztos nem, ez nem lehet. Majd csalódottan visszaballagott a helyére, mint akinek itt már semmi keresnivalója nincs, még a bort sem itta ki a poharából, csalódottan felöltötte kabátját, rá itt már nincs szükség állapította meg és elindult az ajtó felé.

- Zsigmond bátyám! kiáltott utána Kálmán, de az öreg nem hallotta meg, lassan a hűvös éjszakában, 1905. december 24-én elindult haza. Azután napokig nem hallott róla senki, még nem egy hóviharos, fagyos estén kopogtak. Kálmán volt az. Elmondta az öreg zongoristának, hogy nem cseréli le őt a gramafonra, ne féljen. Ugyanolyan igényt tart rá, mint eddig és nagyon szeretné ha visszajönne játszani, igaz már nem kell minden este, mert pihenjen ő is, de hetente kétszer zongoraestet tartanak és akkor csak ő játszik egyedül, a gramafont pedig arra az estére jó messze elrakják. Így is történt. Az öreg Zsigmond, egészen a háború kezdetéig, 1914-ig hetente kétszer játszott a bárban. Már nem volt olyan fiatalos, de még mindig szeretett játszani. 84 éves korában még pont úgy játszott, mint amikor 15 éves volt. Aztán bezárt a bár. Szerencsére nem sérült meg a háború alatt, így Kálmán 1917-ben újra kitudott nyitni, de már az öreg Balla Zsigmondot nem kereste meg többet. Sokat gondolt rá, de nem tudta, hogy él-e, nem tudott róla semmit. A zenei ízlés sem volt a régi már, nem volt igény a zongorajátékokra.

 

 

 

 

A zongora

 

Így történt meg az, hogy 1920-ban, azon a a hűvös, őszi estén a 90 évét éppen hogy betöltött öreg zongorista elindult. Amikor kecsesen meghajoltak a fák a lába nyomán, amikor az esőcseppek fáradtan huppantak a pocsolyába, amikor lelassult az idő, amikor számára ez a nap különleges volt, amikor azzal nyugtatta magát, hogy ez már nem az általa olyannyira imádott világ, de egyszer még látni szeretné. Szeretné látni a bárt, ott a Duna parton abban az egykor csendes kis utcában. 

 

Odaért, elfáradt. Hűvös is volt, át is ázott a cipője. Óvatosan benézett az ablakon. - Mennyi ember, milyen jó a hangulat és szól az a valami, még mindig az szól. Szeme a bal sarokban kutatni kezdte a zongorát. Ott volt. Ugyanúgy, ahogy ő hagyta, billentyűi lefedve, de tisztán csillogott. Valaki takarítja, tisztogatja- állapította meg. Fázott már, bátortalanul az ajtóhoz lépett és óvatosan benyitott. A benti füstös levegő,  a kellemes meleg átjárta az egész testét. Mintha hazaérkezett volna. Szíve megtelt gyengédséggel és az összes emlék hirtelen megelevenedett előtte. Kábultan állt az ajtóban, amíg egy hangra lett figyelmes: - Mit keres itt ez a vénember?- mondta egy suhanc a másiknak. - Mi van öregapám- kiáltott oda valaki, annyira unatkozik tán, hogy ilyen helyeken keres vigaszt. A hangzavarra a tulajdonos és néhány régi vendég is felkapta a fejét. Odasiettek az ajtóhoz és Kálmán az ámulattól alig tudott megszólalni. A régi törzsvendégek utat csináltak az öregnek, aki megszeppenve állt az ajtó előtt.

- Drága Zsigmond bátyám!- ölelte magához Kálmán az öreget - maga él?

- Istenem!- kiáltotta el magát az egyik régi vendég - Balla Zsigmond itt van, itt van újra.

Kálmán a két részeg, kötözködő suhancot kitessékelte az utcára és megígérte nekik, hogy ha még egyszer meglátja őket a bárban, annak bizony nagyon rossz vége lesz.

 

- Én csak azért jöttem, nem akarok én zavarni uraim- kezdte mondandóját Zsigmond, hogy még életemben egyszer lássam a zongorámat, hogy megérintsem, magamhoz öleljem és megköszönjem, hogy annyi éven át a barátom volt. Ez a zongora volt Carl után a legjobb barátom. 

Kálmán meghatódva állt Zsigmond mellett, a régi vendégek szomorúan pillantottak az öreg megtört arcára, az új vendégek pedig kíváncsian fürkészték, hogy mi történik, hiszen nekik fogalmuk sem volt arról, hogy ki ez a szomorú, de nagyon kedves kisöreg.

 

Kálmán intett az egyik vendégnek, átkarolták az öreg Zsigmondot és a zongorához kísérték. A pincér kihúzta a széket, leporolta és óvatosan leültették. A csapos bort hozott és egy meggyújtott cigarettát nyújtott Zsigmond felé. Az öreg elvette, belekortyolt a borba és életében először úgy érezte magát, mint az urak. - Milyen jó érzés- gondolta magában. - Kiszolgálnak, bort hoznak, a cigarettát meggyújtják, nem én vesződöm vele, - morfondírozott humorosan, - Lesik minden gondolatomat, még a széket is leporolták.

- Játsszon nyugodtan Zsigmond bátyám.- biztatta Kálmán az öreget.

- Nem sietjük el azt fiam- válaszolt viccesen az öreg, de a szívében mély és ordító volt a fájdalom.  Majd jó mélyet szívott a cigarettából, kihörpintette a bort, rátette kezét a zongorára és leütötte az első hangot. Mintha visszajött volna a fiatalsága, mintha az idő hirtelen visszaszaladt volna. Látta magát gyerekként az ivó ajtajában, látta magát édesapja mellett Carl koncertjén, látta magát Carlnak játszani és látta magát felnőni, majd megöregedni. 

Aztán leütötte a második hangot, a harmadikat és egyszer csak felcsendült a jól ismert dallam. A Mazurka. A régi vendégek a megszokott ámulattal hallgatták, az újak csodálkozva figyelték minden mozdulatát. Csend volt. Ez a csend, olyan ismerős. Ez a csend, valaminek a kezdetét jelenti. Az öreg Zsigmond játszott, csak játszott, majd szeméből utat tört magának az idő mosta mély barázdákon keresztül, egy könnycsepp és ez a könnycsepp megvénült kezeire hullott. De minden egyes könnycsepp úgy  fiatalította meg kezét, mint az aranyló mezőket az eső. Könnyei tovább folytak a zongora billentyűire, bemosva magukat az idő elpusztíthatatlan fogságába. A Mazurka hangjai ezen az estén úgy csendültek fel, mint még soha. Zsigmond előtt megelevenedett Carl Filtsch alakja és fülében felcsendültek a jól ismert szavak:  „ Ha ez a kicsike elindul, én becsukhatom a boltot.”

Majd a levegőben friss kalács és sült hús illata szállt,  és az élet mézédes álommá vált.

 

Az öreg Zsigmond leütötte az utolsó hangot, kicsordult szeméből az utolsó könnycsepp, még hallotta a hallhatatlan némaságot, de már nem hallotta a bárban az érte  utoljára felviharzó tapsot.

Kezei lecsúsztak az öreg zongora billentyűiről, feje előre billent és teste megadta magát az örökké élőknek.

 

Kálmán azon az éjszakán, amikor bezárta a bárt, gyalog indult haza. Az ezüst hold végig kísérte útját és amikor felnézett az égre meglátta a csodát. Két csillag ragyogott szorosan egymást mellett és mintha az őket körül ölelő felhők egy zongorát alkottak volna. A két csillag tündöklőn fénylett a sötétkék égen, a hold egy kicsit lejjebb ereszkedett és kacsintott is, majd békésen, csendesen leszállt az örök éj.

 https://youtu.be/oZULchMyNSU

A fenti linken a híres és gyönyörű Mazurka hallható.