Papírra vetett képek

Az elfelejtett pillanatok

A kora reggeli köd lassan szétoszlik, és a nap sugarai áttörnek a fák lombjain. 

A kis falu csendes, csak a madarak dalolnak a háztetőkön. 

Itt él egy öreg néni, aki mindig is a múltba révedt. A falu lakói szeretettel hívták őt “Meseanyó”-nak.

 Meseanyó minden reggel a régi padlásra ment. 

A poros dobozok között kutakodott, és előhúzott egy-egy régi fényképet. 

A képek sárgásak voltak, a szélek megtörtek, de a pillanatok, amelyeket megörökítettek, örökké éltek.

Egyik képen egy fiatal pár látható. A nő haja szélben lobog, a férfi szeme ragyog. 

A háttérben a tenger hullámai csapódnak a sziklákhoz. 

Meseanyó elmosolyodik, és a képet simogatja. “Ez a boldogság pillanata volt”, suttogja.

A másik képen egy kislány áll a virágos réten. A haja szőke, mint a búza, és a szeme kék, mint az ég. 

A kezében egy kis kosár, tele színes virágokkal. 

Meseanyó szeme megtelik könnyel. “Ez a gyermeki ártatlanság pillanata volt”, mondja.

A harmadik képen egy öregember ül a hinta alatt. 

Az arcán ráncok mélyednek, de a szeme még mindig fiatal.

 A hinta lassan ring, és az öregember a messzeségbe néz. “Ez a búcsú pillanata volt”, suttogja Meseanyó.

A falu lakói gyakran megállnak Meseanyó háza előtt. Ők is szeretik a régi történeteket, a múlt emlékeit. 

Meseanyó mindig mosolyogva mesél nekik. “Az élet tele van elfelejtett pillanatokkal.

 De ha figyelünk, meglátjuk őket, és szívünkbe zárjuk”, mondja.

A Rottenbiller utca elcsendesedett. A macskaköves úton csak a lassan csepergő nyári eső koppanása hallatszott. A Központi Tejcsarnok udvarán Illés bátya, az öreg csősz hálásan tárta szét karját az ég felé:

- Végre esik. – mormogta és sámliját kitette az ajtó elé.

Megtömte pipáját és az udvaron üldögélve a tejcsarnok épületeit nézegette. Az épületben már senki nem tartózkodott, a kapukat bezárta és minden munkáját elvégezte. Bort is ihatott, ami gondosan el volt rejtve egy régi, kopott komódban.

- Már csak őrködni kell. – gondolta. - Azt meg itt a sámlin üldögélve, pipázgatva és bort kortyolgatva is tudok. Ahogy ott üldögélt, szép csendben leszállt az éj. Pipája füstje nesztelenül gomolygott a levegőben, utat törve a lehulló esőcseppek között. Arra gondolt, hogy lassan bekellene mennie, mert mindjárt éjfélt üt az óra, talán egy kicsit pihenni is tudna. Ahogy sámlijával a kezében a porta felé tartott, furcsa kopogásra lett figyelmes. Mintha valaki végigfutott volna az udvaron. Aztán csörömpölést hallott. Elővette lámpáját, az udvarra világított, de nem látott semmit. Az öreg csősz méltatlankodva feküdt végig az ágyon. - Mi lehetett ez a zaj? – kérdezte magától, majd újra hallotta…az apró léptek kopogva futottak végig az udvaron. Aztán csend lett. – Biztos megártott a bor! – fordult oldalára Illés bátya, majd mély álomba szenderült.

A Központi Tejcsarnok felől egy kismanó futott a sötétben, kezében a friss tejjel megtöltött kannával. Az árvaleányház szürke folyosóján az apró, pici lábak hangtalanul szedték a lépcsőfokokat. Néma csend honolt, már mindenki aludt. Éjfél volt. Itt-ott ajtók nyikorgását lehetett hallani, aztán szaladó lépteket, újabb ajtó nyikorgást és a véget nem érő pici lépteket. A tejesmanó körbejárta az árvák szobáját, kannájából minden bögrét megtöltött, amit azt asztalon talált.  Egyenként leült a kislányok ágyára és gondosan megitatott mindenkit friss, mézes tejjel. Dolga végeztével sietve vette az irányt a tejcsarnok felé, hogy kipihenje maggát és estére újabb adag tejet hozhasson a gyerekeknek. Az ablakon a pirkadat első fényei megvilágították az árvák szobáját. Az asztalon a bögrék frissen elmosva álltak, mintha a lányok este mindent tisztán hagytak volna maguk után. Az ágyak mellett a padlón, furcsa tejszerű cseppek csillogtak, amik lassan felszáradva tüntették el az éjszakai szeretet és gondoskodás nyomait. Reggel a nap vidáman kelt fel és elkergetve minden felhőt, a szemben álló árvaleányházra szórta első sugarait. Az öreg csősz pipával szájában bámulta az ház ablakait. A lányok nyitott ablaknál, arcukon mosollyal köszöntötték őt és vidáman integettek neki. Illés bátya nem értette. Ők mindig olyan szomorúak és az ablakot sem szabad soha kinyitniuk, de ma reggel mintha vidámság költözött volna az ódon falak közé. Egy takarítónő igyekezett be az árvaház kapuján. Az öreg csősz odakiáltott: „Nem tudja mi történt az árvaházban? Ezek a lányok ma nagyon vidámak. – kérdezte az asszonytól.

- De igen! – válaszolt az asszony. – Gertrúdot elbocsátották! - Na, Hál’ Istennek! -válaszolt Illés bátya és a lányok felé kacsintott.

Csak a lányok és a kis tejesmanó tudta, hogy mi történt azon az éjszakán. Rózi meséje valóra vált. Az árvák minden reggel kiabálva üdvözölték az öreg csőszt, aki éjszakánként újra és újra hallotta, ahogy valaki apró lábaival végigszalad a Központi Tejcsarnok macskaköves udvarán.

Bal oldalon egy hirdetőoszlop magasodott, de Rózi nem tudta elolvasni, hogy mit hirdetett. A betűket már ismerte, édesanyja tanította, de szavakká formálni még nem mindig sikerült neki. Itt, ebben az épületben kezdett el olvasni tanulni. Kicsi volt még amikor idekerült. Ma egy éve, alig 5 évesen.

Az ablakban állt. Szemben egy girhes ló húzta szekér igyekezett ki a kapun, hátulja megpakolva zsákokkal. A kocsis mellett egy szőke kislány ült, derékig érő haja két copfba fogva, szalaggal megkötve omlott kabátjára. Rózi az ablak tükrébe’ nézett és a fején óvatosan végig húzta ujjait. Apró, pici hajszálak azonnal kisiklottak kezei közül. Derekára omló szőke fürtjeit akkor vágták le, amikor az árvaházba hozták. Tetves volt. Legalábbis ezt mondták.

De ott az a kislány a kocsis mellett, az pont olyan, mint ő volt egykoron.

- Biztos a kocsis az édesapja. – gondolkodott és elképzelte, ahogy munka végeztével megfogja kislánya kezét és elmennek a kávéházba süteményt enni, azt a csokis emeletes csodát, amiből kicsordul a lágy, zamatos csokoládé és elképzelte az otthon meghittségét, ahol édesanyja várja őket finom-meleg vacsorával.

Nem sírt. Már nem tudott. Amikor idehozták minden könnyét elsírta. Némán nézte a macskaköves utat. Elegáns urak és hölgyek sétáltak karonfogva, cipőjük kopogása ijesztően visszhangzott a Rottenbiller utca csendjében. Emlékeiben rémlett amikor szülei is így sétáltak vele, ő középen ment, mindkét kezét megmarkolták és úgy érezte, hogy ennél nagyobb biztonságban és szeretetben már nem is lehetne. Édesanyja minden este friss cukros tejet melegített és mesét olvasott. Kívülről tudta már a szorgos kismanó történetét, aki tejet készített a gyerekeknek, hogy szép legyen az álmuk. Az anyukák dolga csak annyi volt, hogy megitassák a tejet a gyerekekkel és elmeséljék a mesét.

Jobbra éppen egy tejcsarnok volt. Még soha nem vette észre, de most látott egy idős nőt, aki kannával a kezében jött ki az épületből. A kapu felett nagy betűkkel egy felirat húzódott. Rózi a másik ablakhoz sietett. Innen már jól látható volt az írás: „K-ö-z-p-o-n-t-i T-e-j-c-s-a-r-n-o-k” olvasta lassan betűzve a táblát. A felirat közepébe három gyermek ábrája volt vésve.

- De szép címer! – suttogta halkan és visszament az ágya mellett levő ablakhoz.

Eleredt az eső. Az iménti kocsis éppen visszaért a szemközti épületbe, de a szőke kislány nem volt már vele. Rózinak kedve lett volna kinyitni az ablakot, kikiáltani és megkérdezni: „Bácsi, hol van a kislány, aki az előbb még maga mellett ült?”

De ő nem tehetett ilyet. Az ablakot szigorúan csak a nevelőnők nyithatták ki, és még az utcát sem bámulhatták az árvaházi gyerekek. Ha kivitték őket a levegőre, csak a hátsó udvarban lehettek, hogy senki ne lássa meg őket.

Most csendespihenő volt. Remélte, hogy senki nem jön rá, hogy ő az ablakban álldogál alvás helyett.

Otthon is mindig az ablakban álldogált, amikor édesanyját várta. De a papája azt mondta, hogy felesleges már ott állnia, mert édesanyja meghalt. Rózi csak arra emlékezett, hogy édesanyja beteg lett és elvitték a kórházba. Aztán sokáig maradt a papával, kettesben. Egyszer, egy téli reggel érte jöttek és elhozták ide. Akkor a papája már két napja feküdt az ágyon mozdulatlanul. Sokszor csinált ilyet, amikor a kocsmából hazajött.

Rózi aznap reggel az árvaház igazgatói irodája előtt hallotta, ahogy bent beszélgetnek:

- „Édesapja nem ment munkába két napig, azért felkeresték őket, így derült ki, hogy mi történt. – számolt be az igazgatónak a nevelőnő.  A kislánynak így már senkije nincs, ezért ide hozták. – hallatszott. Rózi így tudta meg, hogy édesapja sem él már.

Nem kérdezett semmit és nem beszélt senkivel. Hagyta, hogy elvegyék a ruháját és ráadjanak egy pecséttel ellátott szürke, agyonmosott, durva hálóinget, ugyanilyen anyagból kapott szoknyát és blúzt, egy kitaposott cipőcskét és hagyta azt is, hogy levágják gyönyörű, szőke, hosszú haját, amit édesanyja reggelente énekelve fésült és gyönyörű piros masnit kötött két oldalt befont copfjaiba.

A koszos, szürke falak komoran magasodtak a hálószoba fa mennyezete felé. Rózi az ágyán feküdt és mint minden este, a gerendák repedéseit számolta. Ezzel mulatta az időt. A szobában tizenkét ágy volt. Hat jobbra és hat balra. Az ajtó egyik oldalán egy ormótlan falikút díszelgett. Sárga, rozsdás víz csordogált belőle. A másik oldalon egy asztal állt, de csupán egyetlen szék volt mellette. A nevelőnő széke. Oda ült, amikor valaki büntetést kapott. Két nevelőnő volt velük.  Az egyiket Gertrúdnak hívták, de a lányok egymást között gertlúdnak nevezték el és amikor kiment a szobából, halk gágogásba kezdtek, ezen minden alkalommal jót nevettek. A másik kedves, pirospozsgás arcú fiatal teremtés volt. Margit. Sokszor hozott a konyháról megmaradt ételt és odaadta annak a gyereknek, aki aznap büntetésből nem kaphatott vacsorát. Az igazgató egyik alkalommal rajtakapta és a nevelőnőt soha többé nem látták. Helyette egy mogorvaarcú, kövér, idős nő jött, Sára néni, aki mindig ezen a széken ült, egészen addig amíg a szoba el nem csendesedett. Amikor mindenki aludt, akkor ment ki a szobából. Vele nem volt különösebb baj, de gertlúd nagyon gonoszul viselkedett velük. Nem volt olyan nap, hogy ne kapott volna valaki büntetést. Ez rendszerint pácával való verés volt, ami után a konyhában kellett a követ sikálni éjszaka, vacsora nélkül, mezítláb, koszosan. Persze aludni is így kellett menni, fürdés csak hetente egyszer volt megengedett, a többi napokon a sárgaszínű vízben kellett mosakodni, ott a szobában, az ajtó mellett. Rózi minden héten kapott büntetést és ezt leginkább azért, mert mindig megakart szökni. Ekkor bevitték a nevelői szobába, és pácával elverték a lábait, hogy soha többé ne próbáljon meg elszökni. Ha már nem volt ép hely a lábán, akkor a vonalzóval körmöst kapott, gertlúdnak ez volt a legkedvesebb nevelőeszköze. Mindig azt kiabálta, hogy: - „Ha nem tanítottak meg a szüleid, majd én megtanítalak, koszos, kis koldus.”

Volt olyan éjszaka, amikor a tízkét ágyról semmi más csak a zokogás és a fájdalom hallatszott.

Reggel aztán megjött Sára néni, aki bármennyire is mogorva volt, a szíve megesett a gyerekeken. Kötényében rejtve mindig került fel valami a konyháról a sok árva, éhes szájba. A lányok azt gondolták, hogy biztos Margit  lelke lakozik benne. Ami persze igaz is lehetne, de csak annyi történt, hogy az előző nevelőnő elmondta Sára néninek, hogy mivel lehet megvigasztalni a gyerekeket, amit persze ő be is tartott. Egyik reggel még süteményt is csempészett be a szobába. Mondta a lányoknak, hogy csendespihenő alatt egyék meg és senkinek nem mondhatják el, mert akkor ő sem fog többé jönni.

Rózi mindennap kihasználta a pihenőt. Már ismerte a kocsist, aki a magtárból hozta ki a zsákokat, sokszor látta a kislányt mellette ülni. Olykor-olykor mintha integettek is volna neki. Ismerte a tejcsarnok összes tejszállítóját, ismerte a macskaköves úton sétáló elegáns párokat és ismerte az utca minden zaját.

Egyik nap hangos kiabálásra lett figyelmes. A tejcsarnok előtt egy kisfiú sírt, kezéből a friss tejjel megtöltött kanna a földre esett. Rózi a csordogáló tejre pillantott és emlékeiben felelevenedett édesanyja készítette meleg, cukros tej, a manó aki egész éjjel azért dolgozott, hogy elkészítse a gyerekeknek ezt a finom nedűt. A kisfiú vigasztalhatatlanul sírdogált, édesanyja már nem kiabált, kezébe vette a kisgyermek arcát és vigasztalni próbálta.

Rózi nem gondolkodott, apró kezeivel a kilincsbe kapaszkodott és kinyitotta az ablakot. Nem érdekelte, hogy meghallják a többiek, nem érdekelte semmi.

- Ne sírj kisfiú! – kiabálta. A manó éjjel újabb tejet csinál és anyukád majd mesél neked róla…és nem érdekelte, hogy mi fog történni ezután, kiabálva elmesélte, amit édesanyjától hallott. A manó és a tej történetét, ahogy édesanyja a haját fésüli, ahogy megöleli és a kezébe adja a tejes bögrét és csak kiabált...kiabált. Belekiabálta a világba a szíve összes fájdalmát.

Az utca elnémult. A párok megálltak és az ablakra pillantottak, a szemközti épület szekere megállt, a kocsis mellett a szőke kislány Rózira mosolygott, a Tejcsarnok előtt az emberek a kislányra néztek és a kisfiú elhallgatott.

Ekkor Rózi hangos zokogásban tört ki. Az összes teher, ami a szívében volt, most egyszerre eltűnt.

- Hogy hívnak? – kiáltott fel a kocsis mellett ülő szőke, fürtös gyermek.

- Rózi! Hosszú ó-val! – törölgette könnyeit  a kislány!

- Én Emma vagyok….- válaszolt, de akkor hirtelen becsukódott az ablak és Rózi eltűnt. Aznap Gertrúd volt az ügyeletes nevelőnő….

A következő napok nagyon szomorúan teltek. Rózi büntetése a pálcán kívül az volt, hogy három napig nem kapott vacsorát, nem mehetett ki az udvarra és az ágyát elvitték egy olyan szobába, ahol nem volt ablak és ahol egyedül volt.

Szíve újra régi lett. Nem sírt, többé nem sírt. Csak akkor, amikor idehozták és az ablakban, amikor világgá kiabálta bánatát. Akkor sem sírt, amikor gertlúd pálcája sokadszor sújtott le lábára, amiért az ablakhoz ment és kezére, amiért kinyitotta azt.

Édesanyjára gondolt és álmában érezte, ahogy mamája megsimogatja a haját, friss, meleg tejjel kínálja és elmeséli a manó meséjét.

Elmosolyodott, majd valaki az arcához érintette a kezét. Közelebb hajolt és Rózi érezte az illatát, de a szemét nem tudta kinyitni. Álmodott. Álmában lecsordult egy könnycsepp az arcán. – Édesanyám, drága édesanyám! – mondta halkan és fájdalmas kezével megtörölte könnytől csillogó szemét.

- Szomjas vagyok. – suttogta. – Nagyon szomjas vagyok és remélte, hogy újra elalszik és újra álmodni fog, mert most olyan békés minden és álmában senki sem bántja.

– Igyál kincsem. – hajolt valaki Rózi fölé és csókot lehelt könnytől nedves, apró arcára. Majd lágyan az ölébe vette, ajkához érintette a meleg cserépbögrét. A bögréből kifolyó langyos, cukros tej végig csordult Rózi ajkán.

-  Mama! – kiáltott fel a kislány. Nem álmodom!!! Mama!! – kiabált egyre hangosabban a kislány és véget nem érő sírásban tört ki.

- Megtaláltalak édes kincsem. – ölelte szorosan magához Rózit az édesanyja. – Megtaláltalak és soha többé nem vehetnek el tőlem.

Egymás átölelve mindketten zokogni kezdtek.

Ezt a zokogást az egész árvaház hallotta. Rózi édesanyja elmesélte, hogy a kórházban senki nem értesítette arról, hogy a férje meghalt és a kislánya hollétéről sem. Régóta kereste, de nem találta. Itt, ebben az árvaházban is járt, de azt mondták itt nincs ilyen nevű kislány. Mert ugyanis Rózi csak a kislány fejében létezett. Rózi igazából Erzsébet volt, de sosem szerette ezt a nevet. Sokszor mondogatta édesanyjának, hogy ő Rózi szeretne lenni, így hosszú ó-val és ez segített nekik abban, hogy ilyen hosszú idő után egymásra találjanak.

Azon a napon, amikor Rózi kikiabált az ablakon, a szőke hajú kislány elmondta otthon, hogy Rózi az árvaház ablakából elmesélte egy kisfiúnak a tejes manó történetét, hogy így vigasztalja meg őt, pedig ő ott bent biztos nagyobb bajban van. Aztán töviről-hegyire elmondta, hogy mi történt aznap és hogy ezt a kislányt mindennap látta, ahogy az ablakban állt szomorúan.

Így jutott el a hír Rózi édesanyjához, akiről azért hitték azt, hogy meghalt évekkel ezelőtt, mert az újra és újra visszatérő kolera járvány miatt senkit nem engedtek be a kórházba. De még csak tájékoztatást sem adtak a betegekről, hiszen oda sem mehettek érdeklődni. Így lett édesapja a kocsmák lelkes látogatója és így került Erzsébet Rózi a Rottenbiller utcai Leány Árvaházba.

Ha ez a kislány aznap nem nyitja ki az ablakot és nem mutatja meg, hogy szíve csordultig van szeretettel, ha nem akar segíteni a kisfiún és nem olyan bátor, akkor talán sohasem találnak egymásra édesanyjával. A fájdalom, amit szívében hordozott, az késztette arra, hogy enyhítse mások fájdalmát. Ő pontosan tudta, hogy mennyire kegyetlen és szomorú a fájdalom. Még az is, amikor egy kancsó tej kiborul. Mert a kisfiúnak akkor ott, ez volt a legnagyobb fájdalma és a legnagyobb  szomorúsága.

A macskaköves úton halk koppanások verik fel az utca csendjét. Egy kislány sétál kéz a kézben édesanyjával. Hosszú, szőke hajában két oldalt hatalmas piros masnik, arcán kedves mosoly és a sarkon lévő kávéház felé veszik az irányt. Leülnek és kintről látni, ahogy a pincér leteszi a csokis emeletes csodát, amiből kicsordul a lágy, zamatos csokoládé.

Szemben az árvaház ablakát becsukja valaki. Az épület elnémul. Csendespihenő van. A macskaköves úton elegáns párok sétálnak, a magtárból szekerek indulnak útnak, a tejcsarnokban véget nem érő munkához lát egy kedves, öreg manó…..

A tejesmanó

A Rottenbiller utca elcsendesedett. A macskaköves úton csak a lassan csepergő nyári eső koppanása hallatszott. A Központi Tejcsarnok udvarán Illés bátya, az öreg csősz hálásan tárta szét karját az ég felé:

- Végre esik. – mormogta és sámliját kitette az ajtó elé.

Megtömte pipáját és az udvaron üldögélve a tejcsarnok épületeit nézegette. Az épületben már senki nem tartózkodott, a kapukat bezárta és minden munkáját elvégezte. Bort is ihatott, ami gondosan el volt rejtve egy régi, kopott komódban.

- Már csak őrködni kell. – gondolta. - Azt meg itt a sámlin üldögélve, pipázgatva és bort kortyolgatva is tudok. Ahogy ott üldögélt, szép csendben leszállt az éj. Pipája füstje nesztelenül gomolygott a levegőben, utat törve a lehulló esőcseppek között. Arra gondolt, hogy lassan bekellene mennie, mert mindjárt éjfélt üt az óra, talán egy kicsit pihenni is tudna. Ahogy sámlijával a kezében a porta felé tartott, furcsa kopogásra lett figyelmes. Mintha valaki végigfutott volna az udvaron. Aztán csörömpölést hallott. Elővette lámpáját, az udvarra világított, de nem látott semmit. Az öreg csősz méltatlankodva feküdt végig az ágyon. - Mi lehetett ez a zaj? – kérdezte magától, majd újra hallotta…az apró léptek kopogva futottak végig az udvaron. Aztán csend lett. – Biztos megártott a bor! – fordult oldalára Illés bátya, majd mély álomba szenderült.

A Központi Tejcsarnok felől egy kismanó futott a sötétben, kezében a friss tejjel megtöltött kannával. Az árvaleányház szürke folyosóján az apró, pici lábak hangtalanul szedték a lépcsőfokokat. Néma csend honolt, már mindenki aludt. Éjfél volt. Itt-ott ajtók nyikorgását lehetett hallani, aztán szaladó lépteket, újabb ajtó nyikorgást és a véget nem érő pici lépteket. A tejesmanó körbejárta az árvák szobáját, kannájából minden bögrét megtöltött, amit azt asztalon talált.  Egyenként leült a kislányok ágyára és gondosan megitatott mindenkit friss, mézes tejjel. Dolga végeztével sietve vette az irányt a tejcsarnok felé, hogy kipihenje maggát és estére újabb adag tejet hozhasson a gyerekeknek. Az ablakon a pirkadat első fényei megvilágították az árvák szobáját. Az asztalon a bögrék frissen elmosva álltak, mintha a lányok este mindent tisztán hagytak volna maguk után. Az ágyak mellett a padlón, furcsa tejszerű cseppek csillogtak, amik lassan felszáradva tüntették el az éjszakai szeretet és gondoskodás nyomait. Reggel a nap vidáman kelt fel és elkergetve minden felhőt, a szemben álló árvaleányházra szórta első sugarait. Az öreg csősz pipával szájában bámulta az ház ablakait. A lányok nyitott ablaknál, arcukon mosollyal köszöntötték őt és vidáman integettek neki. Illés bátya nem értette. Ők mindig olyan szomorúak és az ablakot sem szabad soha kinyitniuk, de ma reggel mintha vidámság költözött volna az ódon falak közé. Egy takarítónő igyekezett be az árvaház kapuján. Az öreg csősz odakiáltott: „Nem tudja mi történt az árvaházban? Ezek a lányok ma nagyon vidámak. – kérdezte az asszonytól.

- De igen! – válaszolt az asszony. – Gertrúdot elbocsátották! - Na, Hál’ Istennek! -válaszolt Illés bátya és a lányok felé kacsintott.

Csak a lányok és a kis tejesmanó tudta, hogy mi történt azon az éjszakán. Rózi meséje valóra vált. Az árvák minden reggel kiabálva üdvözölték az öreg csőszt, aki éjszakánként újra és újra hallotta, ahogy valaki apró lábaival végigszalad a Központi Tejcsarnok macskaköves udvarán.

A felhők szürkén, komoran szárnyaltak és a nap ragyogva ölelte át a földre hulló esőcseppeket.

Színek színes kavalkádja emelt kaput a végtelen horizont fölé.

A Vörös, az örök harcos és mindig bátor, nemesen félkört rajzolt az égboltra és óvón átkarolta az alatta sorakozó testvéreit.

A mindig lelkes Narancsot nehéz volt kordában tartania.

Benne volt a Vörös energiája, Sárga boldogsága és huncutsága.

Vidáman ragyogott és mindenkivel barátkozni akart.

Éppen jól jött neki, hogy az alatta jó humorral megáldott és pökhendi Sárga mindennap mesélt valami érdekeset.

Persze főleg magáról, de az senkit nem zavart, az összes szín szájtátva hallgatta.

Az öreg bodnár fáradtan, komótosan felállt a székről, lassan odacsoszogott a tűzhöz és fát dobott a kandallóba. Hideg, sötét este volt. A téli táj megdermedt, az ablakon át nem látszott semmi más, csak a ködös, felhős, szürke némaság. Az öreg közelebb ment az ablakhoz és szomorúan felsóhajtott:
- De szomorú így egyedül! – mormogta maga elé.
Feleségét évekkel ezelőtt eltemette, fiai már rég elhagyták a családi fészket és, - valljuk be őszintén,- gondolkodott magában, - azóta nem is jártak nálam.
Újabb karácsony közeledett.

Nem szerette a karácsonyt, a telet sem. Ebben az időben rá már nem volt szükség. Tavasztól-késő őszig nyüzsög a háza tája, ilyenkor mindenki hordót akar az új bornak, emberek jönnek-mennek, nevén kérik, köszöntik, kedvesen szólnak hozzá.
- Mihály bátyám, holnapra oszt’ legyen kész!
- A Jó Isten áldja meg Mihály bátyám!
- Szép napot kívánok Mihály bátyám!


De most olyan csend van, csak kint süvít a szél, mintha egy hárfán valaki édes dallamot játszana.


A sarokban árnyékot vetett egy ócska, kopott hintaszék. Valamikor még ő készítette. Felesége szeretett benne üldögélni, ha jól emlékszik még fiait is ebben ringatta. Nyikorgott már szegény, megette az idő. Az öreg odahúzta a tűz mellé, kicsit ráfújt, hogy a por elszálljon róla, majd megkapaszkodva a kandalló szélében, óvatosan beleült. Szemben az ablakon, a sűrű ködfátyolon át, minden erejét összeszedve  bekukucskált a hold és apró-fehér csillagok szálltak az üvegre. 

 - Esik a hó,- állapította meg egykedvűen.
Kandalló széléről elhúzta a teáskannát, töltött magának egy bögrével és lassan kortyolgatva, a szél dallamát hallgatva, az apró hópelyhek táncát nézve elbóbiskolt.


- Add ide fiam azt a szöget!
- Hozd ide fiam azt a lécet!
- Jajj, édesapám de szép bölcsőt tetszett faragni.
- Édesanyánk biztos nagyon fog örülni, ha meglátja. Mire megszületik a kistestvérünk kész lesz ugye?
- Kész bizony! - mondta büszkén az öreg, szívét elöntötte a melegség, testét átjárta a szeretet ahogy a fiaira és a csodaszép bölcsőre nézett.
Azon az éjszakán megszületett a harmadik fia, karácsony volt. Boldogan ringatta a bölcsőt, karácsonyi dalokat dúdolt, a konyhában édes-fahéj illat szálldogált, a nagy gyerekek az asztal körül fogócskáztak, kint nagy pelyhekben hullott a hó és a karácsonyfa díszei árnyékként kecses táncot jártak a falon.


Aztán hirtelen hideg lett. Felébredt. Kezei elgémberedtek a fagyos bögre fülén, lábai elzsibbadtak az üléstől, a vastag takaró lecsúszott a szoba rideg padlójára.

Álmodtam. - mormogta és az arcán, az öreg, mély barázdákon lassan végigcsordult egy fénylő könnycsepp.

A téli napsütés szokatlanul erős volt, fényessé varázsolta az utcát, s még egy kis meleget is adott, amely felolvasztotta a jeget az ablakokon és az utca kövein.
Szomorúan állt szobácskájának ablakánál. Elhunyt felesége jutott az eszébe, meg a fiai és a bölcső. Úgy elmélyedt gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy szép lassan leszállt az éj. Karácsony előestéje volt, családi ünnep. Nézte a szomszédos, gyertyák és lámpák fényétől világos ablakokat, amelyek mögött néhol feldíszített karácsonyfákat is megpillantott. Az utcáról játszadozó gyermekek ricsaja, felszabadult kacagása hallatszott be szobájába, ajtaja repedésein keresztül pedig a karácsonyi sült hús orrcsiklandozó illata lopta be magát a kicsiny hajlékba.

Felhúzta csizmáját, kucsmát tett a fejére, vastag bundás kabátját magára öltötte….
– A padláson kell lennie. – fontolgatta.
- Valahol a padláson!- majd elindult, hogy a számára oly régóta kedves, fontos és végtelenül szomorú emlékét megkeresse.

Az ócska padlás semmit nem változott. Hosszú évek óta nem járt oda senki. A lépcsője minden lépésnél fájdalmasan felnyögött, mintha szomorúan sóhajtozna a súly alatt.
Mintha tudná, hogy oda fel csak akkor mennek, ha valami nagy baj történik. Így volt az akkor is, azon a szörnyűséges estén is.
Az öreg bodnár leült a lépcső utolsó fokára, elfáradt. Nem neki való már ez, de felkell mennie győzködte magát, pont úgy, mint azon a szomorú estén is…
Azt az estét soha nem fogja elfelejteni, az a téli este beivódott a ház falaiba, a padlás gerendáiba, a padló réseibe, a madarak énekébe és a fák lombjaiba.
És gondolatban újra felidézte….. „Fahéjas-édes illat szállt, a gyerekek az asztal körül fogócskáztak, ő énekelt a kisfiának és ringatta a bölcsőt…és énekelt és ringatta….és énekelt és ringatta…” és a kisfia elaludt. Örökre elaludt.
Azon estén ebben a házban, könyörtelenül megfagytak a karácsonyi szívek.

Beesteledett. Az öreg bodnár a kandallóhoz, oda az öreg- nyikorgó hintaszék mellé óvatosan letette a bölcsőt. Hmmmm- gondolta magában. Éppen olyan szép, mint akkor amikor készítettem, mintha ezen a bölcsőn semmit nem fogott volna az idő. Gondosan letörölgette az inge ujjával, beült a hintaszékbe, szemben az ablakban újra felcsillantak az apró ezüst hópelyhek, karácsony este volt.
Az utcán pislákoltak a színes fények, csak ő volt egyedül.
Egyszerre csak egy hang hallatszott.