Úton Pestre

Gyors ritmust üt egy lágy cajon,
Röpke virágillat száll be a vonatablakon.
Akác még, vagy hárs talán,
Hajnal folyt a
Fagylaltfoltos ház falán.
Egy dalban szólt:
Fényeddel hívsz az otthon felé;
Hívsz engem az élet elé.

Mi az én otthonom, a hazám?
Ez a zöld árpaföld ez év tavaszán,
A Velence partján elterülő strandok,
A nem túl nagy, de magyar hegyek?
Én itt érzem, hogy otthon vagyok,
Csak engedem, hogy itthon legyek.

Most nincs hol laknom:
utazok.
Látok és hallok, zöld bokros,
Meg őrölt bazalt a sínek mellett elfolyón.
Folyik a patak, és folyik a vér is,
Életet lüktet, ad is, tép is,
De amire a végén jutottam:Pénz nélkül sem esek össze holtan.

A pénz elveszhet, de ami marad:
az utazás,
ez a megfoghatatlan minden,
melyben van gond, erő, s van Isten,
barát, ellenség, és szeretet,
és van az új,
napokat alapozó változékony,
mi átszakad egy-egy árnyékon,
mit nem állít meg szomorú és nehéz,
az egész egy tányéron,
melyre a sátán lenéz,
és elmegy az étvágya.

Ez a nagy katyvasz mind,
Az őrült, eszeveszett zuhanás,
Diófa, panelház meg jácint,
Ez az egész értelem, az utazás.

Ez a vers a mai napon született, egy Budapeste tartó vonaton. Éppen mentem fel tanulni így a vizsgaidőszak kezdetén, és a tájat nézve jutott eszembe, hogy írhatnék egy verset. Megfogott a hangulat, és ez lett belőle.