Simike blogja

Mũvészet
Simike•  2009. december 28. 15:20

A legértékesebb kép

Simon Roland

A legértékesebb kép

A városi kikötő legmagasabban fekvő pontjáról, a lakatlan négyemeletes háznak a tetejéről messzelátóval pásztáztam az előttem elterülő tájat. A kiugró szirten terpeszkedő építmény kitűnő kilátást biztosított a tengerre. A halászkunyhók elbújtak a sötétségben, csak néha fedték fel magukat, amint a világítótorony opál fénye áthaladt a mohával benőtt nap és hold ácsolta háztetők felett. A burjánzó vadnövényzettel befutatott kövek között függöny és díszítés nélküli kicsiny ablakok, hunyorgó koboldszemek meredtek a végtelenbe.
Az érkező és távozó hajók fehér vitorlái tűztáncot jártak a nyáresti izgatottságban.
Az öbölben a középkori harci alakulatot megformázó természet alakította sziklák eltűntek a rubin fodrok alatt. A dagály ellepte a csipkés partot, ahol szerelmesek szoktak sétálni apály idején. A telihold a sekély vízben halászott, az éji csónakból kivetette hálóját. Ezüst halak ugrándoztak. A sötét áramlatban álmok, vágyak és titkok sodródtak.
A hátam mögül fenyegető csoszogás közelített, megpördültem. Az ósdi ruhába bugyolált férfi
könyörgő, követelőző szempárja villogott. Az összekócolt szakadt öltözetű figura pénzt kért tőlem. A hátizsákomból előkerült egy sonkás szendvics, felkínáltam a vacsorámat. A férfi durván elutasította az ételt – Ropogós pénzt adj nekem, vagy ledoblak a mélybe – kiáltotta dühösen és ellentmondást nem tűrően. Egy törött sörösüveggel suhintott felém, hátrébb léptem, megálltam a tető peremén. A mélyből sós vízpermet és hideg levegő csapódott fel. Felkaptam a közelemben lévő vasrudat és teljes erőmmel rávágtam a csavargó karjára. A támadóm felordított a fájdalomtól. Kiejtette a fegyverét és a karját fájlalva, szitkokat szórva elmenekült. Egy háromárbocos hajót megpillantva, az emlékek gyorsan megrohantak, elfelejtettem az előbbi incidenst, az öt évvel ezelőtt történt eseményeket újra felelevenítettem. A morajlás sem tudta elnyomni a feltörő sóhajomat.
A vízi sárkány névre keresztelt fregatt az orrát előreszegezve vidáman szelte a hullámokat. Az égbolt és a tenger minden oldalról átölelte a gyümölcsökkel és zöldséggel megpakolt vitorlást. Fotográfusként ihletet és kalandot keresve csatlakoztam az expedícióhoz. Célom az volt, hogy lencse végre kapjam a leggyönyörűbb képet és megnyerjem a legszebb pillanat című fotópályázatot. A lemenő nap rózsakertjében delfinek próbálták leszakítani az égi gyümölcsöt.
Elővettem a távcsövemet. Az óriási szörny folyamatosan mocorgott, morgott a hajó alatt, az óceán pikkelyén megcsillant a napfény. Egy lebegő tárgy keltette fel a kíváncsiságomat. Az izgő-mozgó hordó tetején egy sirály ült. Az érdeklődésemet rögtön felcsigázta a látvány. Előkaptam a fényképezőgépet és a masinát ráközelítettem a távolból integető tárgyra.
A fény és a színbeállítás után lenyomtam a gombot. Sikeresen rögzítettem. A madár rikácsolva tollászkodott. A hordó őre éberen teljesítette szolgálatát.
Megéreztem, hogy valaki tartózkodik a közelemben. Ijedten összerezzentem – Nem akartam megzavarni a munkáját – az édes hang kellemesen hatott rám. Félszeg pillantás és a bájos mosoly mögül egy gyönyörű fiatal nő nézett rám. Csillogó bűvös szemeivel megnyerte a tetszésemet. Szőke haját borzolta, fésülgette a szél. A zöld szemét titokzatosság övezte.
A korlátnak háttal állva bámult rám, várta a késlekedő válaszomat. Sokáig időztem az Aphrodité lábakon. Ősi kastélyokban látható Istennőket ábrázoló szobrokat megszégyenítő formák hangsúlyozták a lábak egyedi szépségét és tökéletességét. A szandálba bújtatott lábfejtől kezdve, mesebeli bokán át, izmok és kecses vonalak kísértek felfelé, a fellibbenő szoknya alól kikandikáló egészségesen buja combokig. Bemutatkoztunk egymásnak. A találkozás állandósult. Az ismertségből mély barátság lett. Együtt néztük a naplementét és a csillagokat, beszélgettünk, táncoltunk és sokat viccelődtünk. Felmásztunk a kötéllétrán egészen az árbockosárig, a hajó legmagasabb pontjáról is készítettünk felvételeket.
Az egyik vészjósló fellegekkel roskadozó estén odajött hozzám, leültünk egy ládára és a tájat néztük.
Amit akkor tettem, az olyan természetes volt, mint ahogy a tenger óriási tenyerébe veszi a vitorlást és a magasba emeli. Átöltem Susant és megcsókoltam a száját. A nő szenvedélyesen viszonozta a csókot. Egymást átkarolva álltunk a fedélzeten. Elvesztünk egymás tekintetében. Kettőnkről is készítettünk egy képet. A felhők megtartották ígéretüket. A vihar lecsapott. A fergeteg megtépázta a vitorlákat. A gonosz szél kitépte a kezemből a fényképeket és a gépet. A masinát sajnos elnyelte a tomboló tenger. Az ötből csak két képet tudtunk megmenteni.
Amikor beköszöntött a hajnal, már nem találtam sehol a szerelmemet. A matrózok nem is emlékeztek rá, az utaslistát átböngészve sem bukkantam rá a nevére.

Simike•  2009. december 20. 09:37

A láp II

Simon Roland

A láp II

A zseblámpa fénye egyre félénkebbé vált, ahogy haladtam a láp belseje felé. Egy üvöltés törte ezer darabra a csendet. Az elfajzott bokrok összerezzentek. A kövekkel kirakott út ijedten megtorpant, innen már nem akart tovább kísérni, a járhatatlan mocsár fenyegetően körülvett. A keskeny ösvény úgy szaladt vissza a fogadóhoz, mint a megijesztett kisfiú édesanyja karjai közé. Az ódon épület egyik ablakában gyertyafény vívta halálos táncát a sötétséggel.
A kocsmából beszélgetés szűrődött ki. Közelebb mentem az ablakhoz. A helyiségben csak a fiatal fogadóst láttam, háttal ült nekem, az asztalra könyökölve bólogatott, hevesen gesztikulált, nem csak a bor volt az egyetlen társasága, azonban beszélgetőpartnerét elrejtette az óriási szürke pillér és a félhomály, az ismeretlennek mély, rekedt hangja érkezett el hozzám.
A lakosztályom felett található padlásszobáról beszéltek, amelynek bejáratát a tragikus esemény után befalazták. Bárhogy helyezkedtem, nézelődtem, nem láthattam meg a titokzatos vendéget. A gyertyaláng feladta a küzdelmet, kék lobbanás után teljes sötétség és csend borult a teremre. Elhatároztam, hogy megfejtem a titkot - Csak egyetlen módon tudok feljutni a manzárdszobába – A nyirkos hideg falon burjánzó dús zöld növényre esett a pillantásom.
Belekapaszkodtam a futónövénybe és elindultam felfelé, az emeleti ablakpárkányok közötti kiszögelések, kiugrók, díszek segítettek az előrehaladásban, a lábammal biztos helyzetbe próbáltam kerülni, miközben a kezem a további lehetőséget kutatta. Hegycsúcsok vadvirág illatát hordozó sietős esőcseppeket szórt arcomba a szél.
A hold előmerészkedett kastélyából, kíváncsian tekintett a mélybe.
Lassan, minden mozdulatomat megfontolva végül az ujjaim megérintették a manzárdablak kőpárkányát.
Az egyik kezemmel erősen kapaszkodtam, biztos fogódzót találtam, a másikkal belöktem a kicsiny nyílást. Az ezer zsarát szemű titok felébredt több száz éves álmából és a betolakodóra tekintett. A világító bogarak kifelé iramodtak a friss levegőre, a szabadba. A padláson kutatott az elemlámpa bíbor sugara, az asztalon szétszórt levelek hevertek.
Az ágy fölött megtaláltam a tőrt, és a felbecsülhetetlen tárgy tulajdonosát, a párbajmestert.
A portréképről maga az ősz hajú mester küldte fenyegetéseit. A kíváncsiságtól hajtva megragadtam a harci eszközt, az ujjaimmal tapintottam a rubin markolatú eszközt.
Éreztem a súlyát. A párbajmester szigorúan figyelte a cselekedetemet, összehúzott szemöldökkel követelte vissza a fegyverét. Újra az asztal esett a figyelem középpontjára.
Tanulmányozni kezdtem a mesterien kidolgozott kést, szimbólumokat vésett bele a készítő, óvatosan visszatettem a helyére a tőrt. A padlón egy papírra tapostam, lehajoltam felvettem, a bíbor sugár pecsétként hagyta jóvá a leírtakat.

„Ijedt utat hajszol,
álmot űz a láb,
holdat, csillagot, titkot
nyel a lidérces láp.”

Hangosan olvastam fel a verset.
Mire a falra pillantottam, már csak a hűlt helyét találtam a tőrnek. Átkutattam a helyiséget, de sehol nem találtam a tárgyat. Rejtélyes módon nyoma veszett.
A kúszónövényen lemásztam, biztonságban leértem, semmi probléma nem akadt, már azon a szándékon voltam, hogy belépjek a fogadó ajtaján, amikor egy kalapot viselő idegen férfi szólított meg – Sajnos itt nem tud megszállni. – érdeklődéssel fordultam az alak felé – Három éjszakára foglaltam szobát, a fogadós egy részeges fiatalember – óriási megdöbbenést és félelmet tapasztaltam a falusi arcán – Uram, ez a fogadó több, mint 400 éve bezárta kapuit. A falusi magamra hagyott. A gondolatok cikáztak elmémben, logikus magyarázatot keresve a történtekre. A szálloda belső része az előbb elhangzott mondatokat igazolta, koszos bútorok roncsait őrizte a terem, a kocsma is eltűnt, helyette üres helyiség riogatta a holdfényt.
A ruháimat és a dolgaimat szerencsére megtaláltam, hátizsákomba pakoltam és irány az ismeretlen vidék. Új kalandok felé vettem az irányt. A messzi kunyhó udvarán árnyak küzdöttek egymással, fémes csattanás és kiáltás váltakozott. A láp lidércesen táncolt.

Simike•  2009. december 15. 19:16

Éji madárdal

Simon Roland

 

Éji madárdal

 

Hold igézte falevél,

feneketlen kútba hull,

burjánzik az éj,

álmon és folyón túl.

 

Az erdő tapasztalja létét,

késő zöld torony kiált,

fényűző palota mélyén,

énekel s táncol a driád.

Simike•  2009. december 15. 15:05

A láp

Simon Roland

A láp

Kalandvágyó lelkem új utakra vitt, a hátizsákomba pakoltam a kedvenc könyveimet, több hétre elegendő élelmet, ivóvizet, szépen csilingelő érméket és elindultam az ismeretlen felé. Különösebb tervek nélkül vándoroltam. Völgyek, dombok, hegygerincek jegyezték lépteimet a természet naplójába, néhány helybeli megbámult és megemelt kalappal üdvözölt. Az őszi napfény erőtlenül bocsátotta sugarait. Az elszórtan elterülő takaros házak ablakai vidáman kacsintottak reám. Az érkezésemre fellebbenő ködfüggöny mögül nyomasztó táj körvonalazódott ki. Késő délután volt, bagoly szemű manzárdablak nézett át a sajgó-zöld sűrű lombok között – Jöjj vendég, szállj meg nálam – a sivár környezettel mit sem törődve engedtem a felszólításnak, áruval megrakott ökrös szekér által is járható, széles ösvény kísért a szállodához. Három éjszakára foglaltam szállást. A második emeleten kaptam helyet.
A szobám kényelméről, vagy csak a minimális pihenési lehetőségről egy falhoz lapuló spártai katonáknak tervezett ágy és egy egyszerű támlás szék gondoskodott. A hátizsákom és a váltás ruhám elfoglalta helyét az öreg komornyik kinézetű mogorva gardróbszekrényben.
A lakosztályom ablakából a közeli lápra nyílott a kilátás. Az égbolt narancsszínű fénye a távoli kunyhót kiemelte a mocsárból, mint egy tájképfestményen megalkotott figyelemfelkeltő forma, a környezet erre a bizonyos pontra fókuszált. A tőzeg ősrégi barátja az álruhás herceg, az est nem leszállt, hanem átöltözött, a szürke kabátját ében köpenyére cserélte. A közeli kopár fa a tőzegben elsüllyedő ember kinyújtott segítségért kiáltó kezére hasonlított.
A csontos ujjak figyelmeztetően intettek. A naplemente futórózsaként burjánzott a vándorló hófehér fellegek társaságában. A felgyulladt boltozatot úgy fújta el a hirtelen feltámadt szél, mint a lefekvéshez készülődő háziúr a gyertyalángot. Az éj leverte sátrát. A holdat és a csillagokat, zajokat, neszeket elnyelte a lidérces láp. A messzi lakóhely, amelyet sokáig tanulmányoztam lassan eltűnt a gomolygó sötétségben és az ablaküvegen táncoló esőcseppek ritmusában.
A zseblámpával a kezemben, magamra öltve a kapucnis kabátomat, kiléptem a fáklyával megvilágított folyosóra, lementem a lépcsőn. A pultnál álló fiatal fogadós széles mozdulattal állt elém. A vörös szemén, a bizonytalan mozdulatain és a túlzottan barátságos modorán egyből észrevettem, hogy igencsak elázott, de nem a kinti zuhogó esőben – Ne ajánlom önnek az éji sétát, veszélyes lehet – elmosolyodtam – egy ilyen ódon szálloda, csakis kísértetjárta lehet – a maró megjegyzésemmel mit sem törődve terelgetett a másik irányba
A kocsma üresen ásítozott. Szeretnék elmesélni egy megtörtént esetet, és közben megkóstolhatná a boromat is - az asztalhoz kísért, leültem – Az egyik ősöm mesélte, hogy megszállt ebben a hotelben a legendás párbajmester, messze földön híres volt harctudásáról, technikájáról, legyőzhetetlennek bizonyult minden csatában. A kocsmában összetűzésbe keveredett egy feltűnően pimasz, hencegő fiatalemberrel, aki meggondolatlanságában kihívta őt párbajra. Éjfélre tűzték ki a küzdelem időpontját, a helyszín a mocsár legvadabb részén álló lakatlan házikó udvara lett – A mesélő egy pillanatra abbahagyta a lelkes elbeszélését, töltött magának a hatalmas korsóba és nekem is a megüresedett kupába -
Az idős férfi a párbaj előtt ideiglenesen elvállalt munkáját teljesítette, szüksége volt a pénzre, rönkökkel felpakolt szekerével haladt a lápon keresztül, a messzi faluba, amikor elvetemült rablógyilkosok támadtak rá. Hősiesen védte magát puszta kézzel, a begyakorlott mozdulatok segítettek neki, de a túlerőben lévő kardokkal és lándzsákkal állig felfegyverkezett haramiák végül kegyetlenül végeztek vele. A holttestére az öntelt ellenfele talált rá, akit nagyon megviselt a mester halála és az elmaradt párbaj, mélységesen szomorú volt és dühös. Tisztességes ember lévén ősi ceremóniával eltemette a nagy harcost a magányos kunyhó kertjében – Kiittam a finom fehérbort a pohárból, megköszöntem a vendéglátást, mivel azt hittem a fiatalember befejezte a történetét, azonban a fogadós még izgatottabban és halkabban folytatta az elbeszélését – Azóta eltelt több, mint négyszáz év, de a tőr még mindig abban a befalazott emeleti szobában található. Egy tolvaj megpróbálta ellopni a felbecsülhetetlen értékű harci eszközt, azonban a lakosztályban olyan dolgot látott, hallott és tapasztalt, hogy megőrült és gomolygó mocsárban bolyongva nyoma veszett. Én mondom, a tőr el van átkozva – kinéztem az ablakon, a sötétség zsörtölődött és fenyegetőzött. Az eső megenyhült. Felálltam az asztaltól és kiléptem az udvarra. Az elemlámpa fénycsóváját a távolba irányítottam, óvatos léptekkel követtem a keskeny utat.

Simike•  2009. augusztus 18. 14:51

A legfelső emelet II. rész


Simon Roland

A legfelső emelet II

Az egyik estén a tomboló hóviharnak és a tájékozódási képességemnek köszönhetően későn értem a munkahelyemre. A munkaadóm szerencsére üzleti tárgyalásra utazott.
Az idő megállt az ódon kastély kovácsoltvas kapuja előtt, nem kapott belépési engedélyt.
A változatlanság komornyikja a tél fejedelmének adta a kapu kulcsát.
A környék olyan volt, mint egy időtlen festmény. Nagy nehezen átverekedtem magam a tündérek növekvő birodalmán. A mindenre elszánt, őrszolgálatot teljesítő angyalok fáradhatatlanul küzdöttek a folyamatosan zajló csatában. A tél állhatatosan támadott, új és új taktikához folyamodva a kiszemelt terület megszerzésének a reményében, az elkeseredett ostromot dobpergés és üvöltés kísérte. A mester megvalósult álmát bemutató élethű szobrok elmerültek a téli örvényben. Lekotortam a havat a kabátomról, megtöröltem a csizmámat, beléptem az ajtón. A kályha dühösen duruzsolt. A fűtőszerkezet ugyan szorgalmasan termelte a hőt, ám nem tudta teljesen bemelegíteni a termet, a falakból jéghideg lándzsák meredeztek. A pompázatos báli estéket felelevenítő márványpadló felett kristálycsillár hintázott.
A prominens vendégek helyett a csend és a holdfény táncolt. A fiókból előhalásztam a rejtélyes postástól átvett csomagot, egy sugallat hatására – Neked szól a küldemény – letettem arról a szándékról, hogy a főnökömet értesítsem és bátran felbontottam. Egy szimbólumokkal teletűzdelt gyémánt markolatú tőr és egy papír fogadta a kíváncsi tekintetemet. A kés éle összekacsintott az ablaküveget és a helyiséget átszelő holddal. A levélen dőlt betűkkel ez állt:

Kövesd a koldust, ő majd elvezet a sötét barlanghoz.

Elmosolyodtam - Szeretem a rejtélyeket, vicceket és a szójátékokat - A szegény sorsú férfi kint állt a kapu előtt, rám várt türelmetlenül. Az összefagyott ujjait dörzsölte. Elindultam az ősz hajú látogató felé. A hajléktalan sántikálva futott az ellenkező irányba, fel a lankára, én követtem, ropogott a lábam alatt a hó, térdig süllyedtem a fehér mezőben. A dombháton körülnéztem, vakító monoton egyformaság elől szédült csúcsok merész magasságába vágyó fenyőfák kapaszkodtak fel a hegy oldalára. A koldust sehol sem láttam, de a lábnyomai elárulták az irányát, amerre ment. A tűlevelű óriások közt néha felbukkant egy furcsa alak, majd újra eltűnt a szitáló fehérség és az örökzöld hatalmasságok közt. Az érintetlenséget megtörő nyomokat követve felkapaszkodtam a meredek hegyoldalra. Az öreg férfi meglepően fürge volt, látszott, hogy ismeri a környéket, az út egyre veszélyesebbé és járhatatlanabbá vált. Talán egy óra is eltelt, mikor egy szirt pereme megállásra és a mélységbe nézésre kényszerített. Mivel az üldözéssel voltam elfoglalva, fel sem tűnt, hogy milyen magasságokat sikerült meghódítani. Zihálva vettem a friss levegőt. A szívem veszettül dobolt. A fenyőfák koronáján siklott a vándorló telihold. Megszabadultam a súlyként nehezedő kabátomtól és a sapkámtól, könnyebben kelhetek át a túlsó oldalra. A szikla peremén óvatosan araszoltam, miközben a hátamat az érdes szirtnek nyomtam. Beszélgetés foszlányt kaptam el.
Két férfi vitatkozott egymással, a hangjukat néha túlkiáltotta a szél, így a veszekedés témája homályba veszett. Kövek és földdarabok potyogtak és lezuhant egy kulcs is. Közvetlenül a lábbelim mellett landolt. Egy kiálló szirtbe kapaszkodtam az egyik kezemmel, a másikkal a perem szélén egyensúlyozó tárgyért nyúltam.