Simike blogja

Simon Roland

A titkos ajtó II.

A fájó múltban időztem, amikor valaki megfogta a vállamat. Összerezzentem, és hátrafordultam. Aggódó naiv tekintet kutatta a belső vívódásomat, de én elrejtettem a problémáimat – Építész úr, jól van? Szeretném, ha maga tervezné meg a melléképületet is. Holnap jönnek a festők, jót tesz magának a pihenőnap, olyan sápadt, még az orvosát is meglátogathatná – A szavai a jelenbe rángattak, kijózanítottak, közben próbáltam elfelejteni, elnyomni magamban azt az estét, amikor a kísértetházban tartózkodtam, ott bent megérintette a kezemet egy szörny, vagy egy csavargó, vagy csak egy besurranó játszi szél, ki tudja, az ijedtségtől azonnal kiugrottam a kőkerítésre, onnan meg lepottyantam, kificamítva a bokámat, ráadásul elhagytam a pálcikámat is. Éppen azon a napon töltöttem be a 14. életévemet, amikor hazaérkeztem nem csak a jókívánság és a díszes gyertyákkal díszített torta várt, az igazolatlan és indokolatlan kimaradásomért és a sérülésemért szobafogságot és egy az őskori múltból itt hagyott mamutot ( idős, nyugdíjkorhatárát súroló undok magántanárnőt) kaptam - 38 éves vagyok, komoly megbízható építész, a feldolgozatlan emlékkel mégsem bírok mit kezdeni, a rémálmaim űznek, mostanában egyre sűrűbben jönnek elő, félek az álmoktól, baljóslatúak, fenyegetőek, még ennyi év távolságából is – - Későre jár, a feleségem már az autóban ül, önt is elviszem kocsival – egy barátságos gesztust tett, de én elhárítottam – Gyalog szeretnék hazamenni, az út közben kitisztul a fejem, de azért köszönöm – az asztalon összetekertem a tervrajzot, és a jegyzetfüzeteimmel összefogva az aktatáskába raktam. A háztulajdonos megzörgette a felfűzött kulcsokat, majd átnyújtotta, udvariasan elköszönt és beszállt az autóba. A jármű reflektorának fényét még visszahozta a távolban kanyargó ösvény, de a kósza fényeket végül elnyelte a meglepetéseket tartogató éjszaka. - Felnőtt férfi vagyok, nem félhetek irracionális dolgoktól, nem volt abban a lakosztályban más csak egy csavargó, aki beköltözött a 400 éve laktalan épületbe, akit én galád módon felébresztettem mély álmából, megzavartam – egy újabb kísérletet tettem a nyugtalanul zakatoló elmém megnyugtatására, de sikertelenül, ellenőriztem minden egyes helyiséget, lekapcsoltam a villanyokat, bezártam az ajtókat és az utamat a kísértetház felé vettem – hátulról közelítem meg, így észrevétlenül besurranhatok, a járdaszélen egy koszos arcú, ápolatlan külsejű kéregetőt láttam – könnyedén bejutottam a hátsó udvarba, a sövények kedvesen félrehúzódtak, a kerítés mellett egy kobold kuporgott, a mérges szömörce mormogott néhány ismeretlen szót, a szörnyet olyan nagy ívben kerültem ki, ahogy csak tudtam, a kobold átkai így nem hatottak rám. Lenyomtam a bejárat kilincsét és egy határozott mozdulattal benyitottam, az ablakon fény áramolt be, a fakó arcú mágus egy lámpást adott a kezembe. A holdfény a rozoga lépcsőre mutatott. A kezemben megremegett a lámpás, elindultam felfelé, lábam alatt nyikorgott a deszka, amikor végre a titkos ajtó előtt álltam, a szívem hevesebben dobogott – Meg kell tennem, szembe kell néznem a félelmeimmel – az ajtó nyitva volt, beléptem a helyiségbe, semmi különlegeset nem vettem észre, a sarkakban pók szőtte hálóját, az ablak mellett egy szekrény ásítozott unottan, az asztalon bogarak futkároztak, a falhoz egész közel húzódva egy ládika őrizte titkát. Odamentem az ablakhoz, egy ronggyal letöröltem a rárakódott port, és kinéztem az utcára, 12 és 14 év közötti suhancok ricsajoztak az utcán, a régi csapat, láttam a három társamat, amint biztatnak engem, átlendülök a kovácsolt vas motívumon, majd némi tanakodás után felkapaszkodok a kőkolosszusra, végig a kezeimmel egyensúlyozok, mint a cirkuszban a légi akrobaták, a biztató közönség bátorító szavai mellett. A dobpergést a szívem biztosította. – Kilátás a múltba - Ekkor hirtelen éles fájdalom hasított a fejembe és egy ismeretlen erő belökött a csend sötét szurdokába, az eszmélet első foszlánya a padló korhadt deszka repedéseiben lévő pálcikára fókuszált, olyan volt az egész, mint egy állókép, a festő korai alkotása, aki még nem tudja hogyan folytassa alakulóban lévő művét. Gomolygott körülöttem a füst, megmozdítottam tagjaimat, kiszabadítottam a pálcikát a repedés mélyéből és megkíséreltem talpra állni, de visszazuhantam, az ördög fiókák, mint rakoncátlan kölykök az asztalon ugráltak, az egyik belecsimpaszkodott a függönybe, és vinnyogva üvöltött, eltántorogtam az ajtóig, de konok módon nem engedett ki, az ablakon deszkák zárták el a menekülési útvonalat, kóválygó fejjel elvánszorogtam a szerszámos ládáig, a zárba belecsúsztattam a pálcikát, úgy mint egy kulcsot és többször elfordítottam, a szelence felnyílott, kivettem egy feszítővasat és némi küzdelem árán leszedtem a deszkákat, és sikeresen kijutottam az ablakon keresztül.

Simon Roland

A titkos ajtó

Az itt maradt délutáni lustaságot, tunyaságot az esti fuvallat elsöpörte. Zsebre dugott kézzel sétáltam végig a macskaköves úton, izgatott voltam. A bátorság próbát én találtam fel, és mégis féltem, rettegtem a következményektől, a legrosszabb változat a megfutamodás volt, ha egyszer elvesztem a játékot a többiek elfordulhatnak tőlem, egy új főnököt keresnek. A legelszántabb tekintetemet felvéve befordultam a sarkon, éppen hogy nem ütköztem össze egy idősebb nénivel. Az asszonyság csóválta a fejét és döbbent, megbotránkoztatott tekintetét küldte utánam. Könnyedén leráztam magamról az önvádló, önfegyelmező gondokat – Azt meghagyom a szüleimnek és a tanároknak, az otthoni elvárás és az iskola merev falainak, jól akarom érezni magam, legalább ma menjen minden tökéletesen - A csend egyszerre volt kellemes és hátborzongató. Észrevettem három gyereket az utca közepén, mikor közelebb értem felismertem az osztálytársaimat, ismerős arcok, csibészes szemek néztek rám - Végre megérkeztél, azt hittük már nem jössz, nélküled nem tudjuk elkezdeni – A kabátom zsebéből elővettem a pálcikákat, és kiosztottam, miután meggyőződtem, hogy mindenki kapott belőle, felszólítottam a társaimat, hogy készüljenek fel. A szellő megborzolta a hajunkat. A kandeláberek pisla fénye ránk vetült. Habár csak az utca közepén álldogáltunk, úgy éreztük, hogy a világ közepén állunk. A vén hold lenézett ránk, a mágus sápadt arca kutatta elszántságunkat. A távolság elnyelte a kósza lépteket. Az ezüst pénzérme fej és írás között váltogatta egymást, majd közénk zuhant. – Eljött az idő - Visszafelé kezdtem el számolni -10, 9, 8 - Reménykedtem, hogy én a kísértetház feliratot kapom, nem szerettem volna megküzdeni a bikával, ő volt a legerősebb diák a suliban, terrorizálta a kisebbeket. – 7, 6, 5, 4, 3, 2, 1 …… most – a pálcák felemelkedtek a levegőbe, az élesre faragott végük az éjszaka tornyának legmagasabb emeletét ostromolták, oly csendesen suhantak, mint a tiszta gondolat. A piros csíkokkal díszített kis pálcák, lángoló lándzsává váltak, mi csak álltunk dermedten, mint tengerparti sziklák, a látóhatáron túli dolgokról ábrándozván. A lándzsák belefúródtak a földbe, ujjongva rohantunk a dárdák után. Leroskadtam a földre és tétovázás nélkül kihúztam- kísértetház – szisszentem fel kellemetlenül, de mégis megkönnyebbülten. Edgar is ez húzta ki, a többiek a bikát, vagyis a nagy fiút. Két csoportra váltunk. Tovább folytattuk a játékot, sajnos én hajítottam több kísértetház feliratot. A másik csoportban Duncan, a vézna szemüveges fiú nyerte a Bradley a verekedős felső tagozatos diák elleni küzdelem cseppet sem könnyű feladatát, amit csak holnap kell teljesítenie. A barátaim követtek egészen a város legszéléig, Duncan egy komor épületre mutatott, miközben megremegett a keze. – Itt a lakatlan ódon ház előtt fogjuk végig követni a kalandodat. Hozz ki valami tárgyat az egyik szobából, bizonyítéknak, már ha találsz valamit - A kerítésen díszes motívum futott végig, a pálcikámat elraktam a kabátomba, majd átlendültem a kerítésen, a kovácsoltvasnak hűvös érintése volt. Amikor bejutottam az udvarba, visszanéztem, a barátaim aggódva figyeltek, megszeppenve bámészkodtak. A tiszafa és a fenyő áthajolt felettem és összesúgott. Bizonyítani akartam a merészségemet. A ház sötét tekintete gúnyosan méregetet. A csalogató kis kavicsokkal, bokrokkal övezett kanyargós kerti ösvény helyett, más irányba indultam el, a bámészkodók értetlenül duruzsoltak, a zöld futónövénybe kapaszkodva felmásztam a 2.5 méter magas kőkerítésre, arra amelyik egyenesen az emeleti szoba ablakához vezetett, óvatosan helyeztem a lábaimat előre, féltem a magasságtól, de a megszégyenüléstől még jobban. Egy pillanatra megbillentem, és majdnem lezuhantam, de a karommal addig hadonásztam, míg visszanyertem az egyensúlyomat, a tiszafa barátságosan visszaintett, végül elértem a nyitott ablakhoz, beléptem a lakosztályba.